21.01.2011

Beszélgetés Szávai Jánossal

Louis-Ferdinand Céline fordítójával a litera.hu szerkesztője, Jánossy Lajos beszélgetett

Mikor találkoztál először a regénnyel, milyen hatással volt Rád?

Az egyetemen, ahol a magyar mellett francia szakot végeztem, Céline nem került szóba. Gyergyai Albert, aki – valamennyi kollégájától eltérően – szabad szellemben, vagyis a korabeli kötelező dogmáktól eltérően tanította nekünk az irodalmat, annyit bizonyosan megtanított, hogy nem Anatole France, hanem Marcel Proust, hogy nem Vercors-t vagy Robert Merle-t kell olvasnunk, hanem Albert Camus-t. De Céline az ő egyébként nagyon tág látókörébe sem fért bele.

Ám éppen Gyergyai ismertetett össze Jacques Borellel, aki a Gallimard szerkesztője volt, és egy erősen proustos regényével, amely Jékely Zoltán fordításában magyarul is megjelent, megnyerte 1965-ben a Goncourt-díjat. Borel mondta nekem (ezt egyébként a Halál hitelbe utószavában már megírtam), hogy a huszadik század francia irodalmában mindössze három író van, aki számít: Proust, Claudel és Céline. Meg is magyarázta: csak az nagy író, aki nyelvteremtő.

Így, amikor Szíjgyártó László, az akkori Magvető főszerkesztője megkeresett, hogy fordítsam le az Utazást, sejtettem, milyen nyaktörő feladatra vállalkozom. Aztán olvasni kezdtem, mert addig még sose vállalkoztam rá; teljesen lenyűgözött. Úgy gondoltam – miképp előzőleg Borges meg Gombrowicz esetében -, hogy végre itt az igazi modern irodalom, mert csak nem lehet a modernség csupán az akkoriban (persze nem a hivatalosság, hanem a második nyilvánosság által) piedesztálra helyezett, de roppant unalmas nouveau roman.

 

 

Megláttad-e nyomban benne azt a felszabadító erőt, amelyet Mészöly ekként jellemez: ha az Utazás korábban tör utat a magyar irodalomba, akkor utóbbinak provinciális, „vidékies jellege” kevésbé meghatározó.

Inkább úgy mondanám: megéreztem. Hihetetlen erő koncentrálódik benne, és ez az erő, úgy gondolom, abból adódik, hogy Céline-nél minden keményen koherens: a világlátása, a sztorija, a tónusa, a beszédmódja, a szóhasználata tökéletesen egybevág. Durván pesszimista, de egyúttal humoros is ("a humorban sokkal mélyebb a szkepszis, mint az iróniában" mondja Kierkegaard), vagyis illúzióromboló, tehát felszabadító.

 

Mészölynek alighanem igaza van, ha Céline beépül a magyar irodalmi tudatba, módosíthatott volna rajta. De túlságosan másféle volt. Esély sem volt rá, hogy beépüljön, a magyar irodalom erősen retorikus, illúzió-építő tendenciái miatt. Ezt a retorikust úgy értem, ahogyan Paul Ricoeur állítja szembe egymással az arisztotelészi poésziszt és retorikát, az egyik katarzist teremt, a másik meggyőzni akar. A magyar író legtöbbször meggyőzni akar. Még Mészöly nagyszerű szövegében is felvillan egy pillanatra ez az illúziókeltő hajlam, amikor Bardamut összeveti Camus laikus szentjével, Rieux doktorral. Camus, Céline-hez képest, színképének másik végén helyezkedik el. Modern klasszicista, mint a magyar írók is legtöbbnyire, Céline viszont anarchista és - valami módon - barokk...

 

A teljes beszélgetés  (litera.hu)

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.