Ouředník, Patrik

Vissza

A megfelelő pillanat, 1855

(2006)
Sorozat: Sorozaton kívül
Műfaj: Széppróza / Cseh
Fordítás: G. Kovács László
Oldalszám: 168
Méret: Kétve, 118 x 165 mm
ISBN: 978-80-7149-825-4
raktáron:
Bolti ár
1 990 Ft / 6,64 €
Kedvezményes ár 20%:
1 592 Ft / 5,31 €
Darabszám :
Nincs termék a kosárban

A méltán világsikert aratott Europeana szerzője, Patrik Ouředník ezúttal egy kalandos utazás groteszk krónikáját nyújtja át olvasóinak. A megfelelő pillanat, 1855 utazóit nem a meggazdagodás vágya vagy ismeretlen világok fölfedezésének szándéka, hanem a korlátlan szabadság és az abszolút egyenlőség utópisztikus ábrándja készteti arra, hogy hazájukkal, korábbi életükkel gyökeresen szakítva útnak induljanak Dél-Amerika egyik távoli zuga felé, ahol reményeik szerint társadalmi kötöttségek nélkül, békében és boldogságban tölthetik majd napjaikat. Minden világosnak, elérhetőnek látszik, s voltaképpen csak egyetlen kérdésre kell megadni a választ: mi módon válthatók valóra az Árkádiába illő szivárványos álmok?Miközben feltárul előttünk az európai kivándorlók hányatott sorsa, újra és újra alkalmunk van eltöprengeni afölött, vajon mi valósult meg az 1789. évi francia forradalom patetikus jelszavából, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” hitvallásában kifejeződő ideálokból? A vonzó(nak tűnő) eszmékről és botladozó szabadságkeresőkről szóló regényt lebilincselő története, szellemessége és iróniája, stílusának közvetlensége és elevensége, a visszaemlékezés és a napló ötvözésén alapuló kompozíciója olyan olvasmánnyá teszi, amely joggal számíthat mindazok érdeklődésére, akik az elmúlt években felfedezték vagy most szeretnék felfedezni maguknak korunk egyik legeredetibb (és legfontosabb) cseh íróját.

 

Ex Libris (Körner Gábor, Élet és Irodalom)

 

Szemelvények a könyvből:

1902 márciusa

Abban az időben kezdtem el rendszeresen írogatni az anarchista újságokba – a Tiltakozásba és az Istentagadóba –, ugyanakkor pedig kiadtam első felhívásomat. E szavakkal fejeződött be: „Ha létrehozzuk szabad településünket, elmondhatjuk majd, hogy az anarchia se nem helyes, se nem helytelen gondolat, hanem egyszerűen valóság.” Igen, siettem, hogy valóra váltsam a gondolataimat, hogy formát adjak a szónak, amely nemrég jelent meg, s így hangzik: szocializmus. Egyáltalán nem abban az értelemben, melyben ma a kommunisták juttatják érvényre, hanem a szó eredetének megfelelően – socius: bajtárs, elvtárs, barát, társ, akivel társulva dacolok a sorssal. Anarchia az emberek közti kapcsolatokban, a szeretet mint a fait social kifejeződése, a hierarchia fölszámolása, Isten megtagadása, mindenkit megillető szabadság, közös sors – ez a szocializmus. Mennyire egyszerű ez, s mennyire újszerű! Egyszerű, mert elég szakítani a megszokásokkal és előítéletekkel; újszerű, mert minden újra kezdődik. Az embereknek, akik arra vágynak, hogy újrakezdhessék az életüket, s közben ne veszítsék el korábbi életük emlékezetét, azt mondom: váljanak anarchistákká!

Igen, siettem, hogy valóra váltsam a gondolataimat. Csak a dolgok valóságossága győzheti meg azokat, akik tudatában vannak ugyan az őket körülvevő társadalom pusztító hatalmának, mégsem képesek magukévá tenni a meggyőződést, hogy lehetséges egy másik világ. Siettem a megvalósítással a népszerűsítés rovására, s így történt, hogy a Brazíliába távozó embereknek nem volt világos elképzelésük a tervről. Mint fokozatosan kiderült, sokan közülük nem is olvasták a cikkeimet, vagy pedig azon lapok politikai irányvonalának megfelelően értelmezték őket, amelyek tudtomon kívül kinyomtatták az írásaimat. A társadalomtól való tisztánlátó viszolygástól áthatva túlértékeltem ezt a vonást másoknál: nem tudtam elképzelni, hogy azok az emberek, akiket a társadalom egész életükben kiszipolyozott és elbutítani igyekezett, ne ugyanazt a mélységes viszolygást érezzék. Annak idején rendszeres rovatom volt azokról az esetekről, amelyek a társadalmat hatalmukban tartó szabályok tragikus következményeit illusztrálták: öngyilkos szeretők, akiktől környezetük megtagadta a szabad választás lehetőségét, meggyilkolt csavargó, akit a gazdaság tulajdonosa tolvajnak vélt, egy tiszt megfojtott egy megrémített nőt, mert attól tartott, hogy sírásával fölébresztheti az ellenséges falu lakóit, fiatal lányokat gyaláztak meg, mert ellenséges katonákkal volt viszonyuk – a tizenkilencedik században! –, gyerekek, akiket saját szüleik adtak el, rablások, erőszakoskodások és kínzások a háborúk és felkelések idején, megvesztegetett bíróságok, szélhámos pénzemberek, képmutató politikusok. Azt hittem, elég feltárni a rossz mechanizmusát, s alábecsültem a lassúságot, mellyel az emberek – s főleg a nők – megszabadulnak előítéleteiktől. Igen, madame, minden újnak a legnagyobb ellensége a nő, akit a házasság lelki bilincsei béklyóznak, vagy bármiféle más csapda foglya, melyben biztonságot keres, védelmet az évszázadokon és évezredeken át megalázott lény bizonytalanságával szemben.

Következésképp ha a dolgok rendjét meg akarjuk változtatni, az első és legfontosabb szabály, amelyet alkalmaznunk kell, a nők felszabadítása. A nők társadami helyzete a legförtelmesebb bizonyítéka annak, milyen kisszerűek és ostobák a férfiak – s maguk a nők is. A férfi mélyen megveti a nőt, iránta tanúsított udvariassága pedig csak képmutatás, melynek el kell lepleznie, hogy rabszolgasorban tartja őt. Az ideális nő? Elmés mondások és vihogásba fúló társalgási banalitások, hogy tompaságát és intellektuális tehetetlenségét elfedje; családi iniciálékat hímez a zsebkendőkre, s a zongoránál énekelget, elvégre neki is joga van a szórakozásra, s időről időre a kutyának is megengedjük, hogy minden ok nélkül felugasson. Hetente egy vagy két alkalommal kivezethetjük az utcára, s ott, a tömeg névtelenségében hadd mutogassa magát, mint egy páratlan kanárimadár, hadd illegjen-billegjen, ő, a mi csatlósunk, felcicomázott lakájunk, a vadember, akit a magunk mulatságára tartunk. Öltözete a józan ész megtagadása, a divat az ősközösségi társadalomból visszamaradt s a gyarmati kiállításról ide került lénnyé süllyeszti: fején tollak vannak, nyakán arany amulett, arca telehintve mágikus porral, szemhéjai színesek, fülcimpái megnyúlnak a fémkarikák súlya alatt, lábfeje alakját veszti a rituális lábbeliben, elzárt pórusaiból a legfurcsább olajok szaga árad. S ez büszkeségének a forrása: a rabszolgák elméjében a hiúság a társadalmi lét megnyilvánulása.

S eddig csak Európáról beszéltem! De vessen egy pillantást más világokra, vessen egy pillantást az afrikaiakra, vesse tekintetét a mormonokra, nézze meg a muzulmánokat! A férfinak több asszonya van, de a nőnek csak egyetlen férje. Többnejűség igen, többférjűség nem. Az apának törvényadta joga, hogy megölje a lányát, ha visszatetszővé válik a szemében, de nem teheti meg ugyanezt a fiával; a fiú megölheti lánytestvérét, ha visszatetszővé válik a szemében. A hűtlenséget megkövezéssel büntetik, ezt kívánja az erkölcs. Sétáljon végig a tuniszi utcákon! A nő, ha nyilvánosan mutatkozik, egy centiméternyit sem fedhet fel a testéből, egy hajszálát, egy szemvillanását sem szabad látni. Tetőtől talpig bebugyolálva éli életét, mint az emberi faj szégyene, amelyet már életében el kell temetni. Utcák, tele lépdelő múmiákkal! Fátyol és többrétegű szövet védi őt az elporladástól, s még főznie kell a férjének és utódokat kell szülnie neki. S ez büszkeségének a forrása: a halottak elméjében a mumifikáció a láthatóvá válás leghatártalanabb formája. Férje számára pedig ez az energia és a gyönyör forrása: minél holtabb az asszonyom, annál nagyobb az istenem!

Nem a nők egyenjogúságát akarom; szabadságról beszélek. Az egyenjogúság nem egyéb, mint a férfiak társadalmának egy újabb átszervezése, egy újabb reform: engedjük meg a nőknek, hogy hasonlatosak legyenek hozzánk, engedjük meg nekik, hogy gyilkosokká, stratégákká, politikusokká, felelőtlen, önző és hatalomvágyó lényekké váljanak. Adja a nő tudtára, hogy ölhet, nyomjon puskát a kezébe – s ugyanolyan vérszomjas és megvetésre méltó lénnyé változik, mint a férfi. A nők egyenjogúsága? Egykori kanárink birkává változik. Abbahagyja a trillázást, és bégetni kezd; közelebb leszünk egymáshoz tehát az eltompultságban és rabságban. Ezt követelik manapság mindazok, akik az új doktrínát, az új bálványt vallják, melyet feminizmusnak hívnak.

Nem – ne egyenlő jogokat adjunk a nőknek, hanem tegyük lehetővé, hogy szabadok legyenek. A nap, amikor a nő szabaddá lesz, olyan forradalom hajnalává válik, melynek következményeit elképzelnünk is nehéz. A szabad nő a vallás végét jelenti, holott rabságában ő a leglelkesebb követője. A szabad nő a háborúk végét jelenti, amelyek lekaszálják a férfiakat, A szabad nő annak a társadalomnak a végét jelenti, melyben az erős elnyomja a gyengét, a fizikai vagy morális prostitúció végét, az erőszak végét. A szabad nő az új humanitás előhírnöke, az első lépés az emberiességnek az ember fölötti győzelméhez vezető úton.

Az óhaj a gondolat atyja? Lehetséges. Elismerem, sosem voltam jó próféta. De amíg a nő más lesz, mint a férfi, a reményem élni fog. A férfi mindenben csődöt mondott, amibe valaha is belefogott; adjunk lehetőséget a nőnek.

Mindenekelőtt pedig: szüntessük meg a házasságot! Zsarnokától megszabadulva – legyen bár pedáns vagy jóakaratú, durva vagy gyenge, közömbös vagy szerető szívű – a nő önmagára ébred. Házasság! Rossinak százszorosan igaza van! Hogyha az emberiséget csak egyetlenegy csapástól szabadíthatnám meg, akkor nem a sáskákat, a vallást, a kolerát, a pestist, a magántulajdont, a háborúkat, a kormányokat, a parlamenteket vagy a nemzetébresztőket választanám, hanem a házasságot – a rabság, képmutatás és ostobaság forrását.

 

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.