Tolnai Ottó

Vissza

Költő disznózsírból

Egy rádióinterjú regénye

(2004)
Sorozat: Sorozaton kívül
Műfaj: Publicisztika
Oldalszám: 400
Méret: Kötve, 145 x 207 mm
raktáron:
Bolti ár
2 990 Ft / 10,29 €
Kedvezményes ár 20%:
2 392 Ft / 8,23 €
Darabszám :
Nincs termék a kosárban

Magyar Irodalmi Díj 2004!


Beszélgetőtárs: Parti Nagy Lajos

1998-ban, a jugoszláviai háború alatt Parti Nagy Lajos arra vállalkozott, hogy Tolnai Ottó egész munkásságát felölelő életút-interjút készít vele. Így olyan mély, eleven és őszinte dialógus alakult ki kettejük között, ami felülmúlja a művészinterjúk színvonalát.
„Ez így ahogy van, önálló műfaj, ez a matt, már-már motyogó, de élesen, pontosan fogalmazó és föltartóztathatlan Tolnai-hang.” (Esterházy Péter)
“Ez a csapongó, folyton terjeszkedõ interjúfolyam Tolnai mûvészetének a középpontjába kalauzol bennünket.“ (Keresztesi József)


A Tolnai-csipke (Kőrösi Zoltán, Jelenkor)

Bácskai vadász a senkiföldjén (Szerbhorvát György, Jelenkor)

Zsíros falatok (Jánossy Lajos, litera.hu)

Ex Libris (Bárány Tibor, Élet és Irodalom) 

Ex Libris (Bodor Béla, Élet és Irodalom) 

A regény hőtágulása (recenzió, Élet és Irodalom) 



Orcsik Roland: Mi a zsír?

(Tolnai Ottó: Költő disznózsírból című könyvéről)

Forrás, 37. évfolyam 2005. 10. szám, Kecskemét

„Elkezdeni valamit annyit jelent, mint a priori
folytatni. […] írni annyit jelent, mint továbbírni.”
(Peter Sloterdijk)

   Nehéz olyan könyvről kritikát írni, amely ezt önreflexív módon elvégzi saját magán. Majdhogynem megkérdőjelezi a róla való beszéd szükségességét. Így viszont a könyv egy végtelenített monológ vákuumába kerülhet, a tudatosság illúzióját nyújtva. Tolnai Ottó esetében ez folyton felülíródik, olykor banalitásokkal, giccsel is, ami egy progresszív irodalom- és létfelfogás, illetve az emlékezet szerves elemévé válik.
   Az önreflexivitásnak különféle megnyilvánulásai közül Tolnai Ottó: Költő disznózsírból (Kalligram, Pozsony, 2004; a továbbiakban: disznózsír) című (ön)interjúregénye mindazokat a formákat választja, amelyeket a Tolnai-olvasó már a szerző első kötetétől és a róluk szóló recepciós irodalom megállapításaiban megtalál: az (ön)irónia, az írás performativitásának, akciójellegének a hangsúlyozása, a nyelv korlátaira és lehetőségeire való utalás, a különféle szerepjátékok, az egyetemességre törő, Szenteleky Kornél nyomdokain továbblépő couleur locale stb. Ezzel kapcsolatban több példát is felsorolhatnánk, mint amilyen az írásra, a mondatalkotásra vonatkozó részlet: „Tehát valamiféle hosszúkás, sokszor át-, illetve összevissza tört mondatok, amelyek közben vissza is vonatnak, s talán éppen ez a visszavonási gesztus tartja össze, teszi egyanyagúvá, ha egyáltalán egyanyagúvá fújható ez az abszolút heterogén anyag, nyers, rurális prózai részletek, citátumok, szócikkek tömege, valójában éppen ezeknek a szócikkeknek kellene majd az Egészet, a Nagy Formát, mármint az Új Tolnai Világlexikont biztosítani (minden bizonnyal innen eredeztethető az iskolás, illetve populáris, üzleti műfajok iránti teljes érdektelenségem már gyerekkoromtól fogva, jóllehet végső soron a lexikon is egy populáris műfaj) […]” (13.) Érdekes módon ez az interjúregény tűnik az önreflexivitás szempontjából a legvadabbnak, hiszen hol a beszélő, hol pedig a kérdező reagál a másik mondataira. Ugyanakkor ez az esszencia megtalálható Tolnai minden esszéisztikus írásában, akár az idézetekkel való dialógus, akár egy belső monológ formájában. Ezért úgy tűnik, hogy a recepciónak túl kell lépnie ennek tényszerű közlésén, különben egy olyan csapdába eshet, ahonnan nehezen tud kikászálódni: az önismétlés révén hamar közhelyszagúvá válik minden „felfedezése”. Tolnai végletekig fokozott önreflexivitása mintha máshová rejtené el a műképzés titkait. Egy olyan nyelvbe, amely a szerző szavával élve alkímikus, és a jelentéstől elszakadó, költői világ- és önérzékelés vonzásában jelenik meg. A szerző ezt a folyamatot a tiszavirágzás jelenségével hozza összefüggésbe: „[…] ha valaki valamit ki akar hallani verseimből, ne iskolás sémákat kutasson, a tiszavirágot tanulmányozza, mérje inkább. A vers ritmusáról értekező poétikák is figyelembe vehetnék ezt…” (30.) Ezek után mi a kritika lehetősége? Ha arra a szintre emelkedik, ahonnan a Tolnai-szövegek beszélői megszólalnak, akkor maga is alkotássá, metaforikusan szólva: tiszavirágzássá válik. Viszont ebben az esetben mire reagálhat a kritika? A saját horizontjára? A horizontok összeolvadására? Ennek lehetetlenségére? Dekonstrukciójára? Tolnai könyvének olvasása által megtapasztalhatóvá válik a költészet folyamatos alakulása, ennek éppen az önreflexivitás az egyik motorja. Cserébe viszont megnehezíti a külső nézőpont kialakítását, folyton meg kell dolgozni érte, le-le tenni a könyvet, meditálni az elolvasottakon. Egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre, hogy magába szippantott, elkeveredtünk a színeivel, egy hatalmas festmény részletévé, árnyalatává váltunk.
   Amennyiben a disznózsírt filozófiai aspektusból figyeljük meg, akkor Friedrich Nietzsche alapján ennek confessionális jellege van: „Fokozatosan kiderült számomra, mi is volt ezeddig minden nagy filozófia: nem más, mint szerzőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mémories […] Aki pedig az ember alapösztöneit abban a vonatkozásban veszi szemügyre, hogy mennyire vettek részt a játékban éppen itt mint inspiráló géniuszok (vagy démonok és koboldok), azt fogja találni, hogy ezek egyszer már mindannyian műveltek filozófiát – s hogy kivétel nélkül mindegyikük nagyon is szívesen tüntetné fel éppen önmagát a létezés végső céljaként s az összes többi ösztön jogos uralkodójaként. Mert valamennyi ösztön uralomra tör: s mint ilyen kísérel meg filozofálni.” (In: Túl jön és rosszon, Műszaki, Bp., 13–14.) Ekként is értelmezhetjük azt, amit a Tolnai-könyvben Parti Nagy Lajos (és rajta kívül sokan mások) „önmagára vonatkoztatásként” próbál definiálni (70.). Persze aztán kérdésessé válik, hogy ki ez az „önmaga”, hiszen egyik történetből a másikba tűnik át. S ezek a jelenetek mind fragmentálisak, a szubjektum tehát töredékesen, szóródva merül fel a betűk hullámzásából. Merthogy ez a könyv is tenger, a motívumai elsüllyedt kacatok, kihalászott, ready-made roncsok. Talán éppen Tolnai Ottó az a magyar költő, akinél ez a kulturálisan rendkívül terhelt motívum új irányt, irányokat kap, parttalanul továbbíródik. Hogy mi Tolnai számára a tenger? Ez a kérdés ugyanolyan, mintha azt kérdeztük volna, mi az írás a szerző számára? Vagy filozofikusan: mi a lét? Joseph Beuysot felhasználva: mi a művészet? Petőfiesen, Wilhelmet idézve: mi a kő? Esetleg: mi a zsír? Olvasatomban Tolnai nem válaszol ezekre a kérdésekre, hanem megjeleníti, megidézi azt, ami számára a tenger, az írás, a zsír stb. Tolnai emiatt tagadja a metafora kifejezés tudálékos voltát: „Ha azt mondom, aranyszög, nem a metaforát látom benne, hanem megborzadok, hiszen Faragó festményén, ott Zágrábban, megérintettem, ellenőriztem őket.” (67.) Kardos András a kritikájában ezt úgy értelmezi, hogy: „A metaforaélmény nem a »tanulság« rovatban, hanem az átélés rovatban foglal helyet.” (K. A.: A görbe gríz, Alföld 2005/5, 85.) Innen fakadhat a Parti Nagy kérdéseire adott válaszok terjengőssége, tengeressége. Ezért (is) érdemes kézbe venni a könyvet, finom rétegekben kenegetni, kapargatni, apránként kanalazgatni tengerének zsírjából.
   Hasonló eredményre jutunk akkor, ha a szerző jugoszlávság fogalmát kezdjük el boncolgatni. Egy idő után ezt is költői kategóriaként kezeljük majd. Danilo Kiš egy helyütt arról beszél, hogy ő az utolsó jugoszláv író. Később őt idézi majd egy újvidéki magyar–szerb–zsidó származású szerző, Alexandar Tišma, a balkáni mészárlás közepette. A fegyverek azóta elhallgattak, de a háborúnak mégsincs vége. Ez az állapot megfelel annak, amit Tolnai két mestere, Kosztolányi és az őt idéző Koncz István is sejtett: háború lesz. Tolnai ebben a tűzfészekben Kišhez és Tišmához hasonlóan a jugoszlávságához nyúl. De nem azáltal, hogy kijelenti magáról az identitásbeli hovatartozását vagy tanácstalanságát. Hanem azáltal, hogy érzékelteti azt, jelen idejűvé teszi a jugoszlávságon keresztül megtapasztalt nyitottságot, rizomatikus, csicsókaszerű összetettséget: „Én sokat bajlódtam ezzel a szabálytalansággal, a karfiollal is ezért foglalkoztam meg a csicsókával, próbáltam szerves formákat találni, szerves formátlan formákat fölemelni, hogy bizonyítsam a lehetségességét, anélkül, hogy programszerűen csináltam volna, s hát jóval a rizóma mint filozófiai kategória megjelenése előtt.” (51.) (Talán az sem véletlen, hogy éppen a Tolnai-szerkesztette, veszprémi Ex Symposionban jelenik meg Gilles Deleuze – Félix Guattari rizómáról szóló írása.) Ez az összetettség érvényes Tolnai jugoszlávság-felfogására is: „[…] Jugoszláviát úgy tudtam, mint egy országot, ahol a vers területén fontos dolgok történtek, fontos szabad pozíciók harcoltattak ki, szabaddá lett a vers: szabadverssé – mindenek előtt Popa, Mihalić, Slamnig, Dragojević, Šalamun által (magunkat Konczcal, Domonkossal e processzus egyenrangú részeseinek tudtam), ezt a fajta szabadverset (a próza, az esszé, valamint a képzőművészet bizonyos megnyilvánulásai természetesen ide sorolandók szintén) én az Adriával legfontosabb meghatározójának tudtam, annak a valaminek, amit Jugoszláviának neveztünk volt.” (301.), „Sokféleképpen és persze sok rosszindulattal értelmezték az én jugoszlávságomat, otthonosságomat ezekben a városokban, nincs kizárva, némi igazság is lehet bennük, ám most megkíséreltem neked némileg másképpen érzékeltetni a dolgokat, ezeket a szférákat, hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy én valóban a Tolnait írom, élem, ergo Belgrád sincs máshol, mint a Tolnaiban, s ha a Tolnaiban benne van, bennem van…” (348.) Tehát, amikor Tolnai Belgrádhoz, Adriához, a különböző exjugoszláv városokhoz, művészekhez, figurákhoz, tárgyakhoz való kötődéséről szól, akkor ebben nem egy nemzeti identitásvesztés, asszimilációs mechanizmus dicsőítését találjuk. Inkább egy olyan emberi nyitottságra lehetünk figyelmesek, amely megkísérel nemzetek fölötti, identitásbeli káoszon, kánonokon felülemelkedő, felülíró módon létezni, amennyire ez csak lehetséges. Ez a hozzáállás egy pillanatra sem tagadja meg a részleteket, vagy a szerző szavával, a detaillokat, a helyi, nemzeti színeket. Folyton küzd azért, hogy ne váljon ezekből zászló, ne legyen a mondataiból a másságot eltörlő diktatórikus eszköz. Innen nézve a könyv önreflexivitása nem pusztán elméleti megfontolású. Gyakran a beszélő emberi esendőségére, alkalmatlanságára is utal, akár a hétköznapi tárgyakhoz, eseményekhez való vonzódásakor, akár az Új Symposionról való beszédkor, vagy a saját maga bemutatásakor, szerepeltetésekor: „Noha így csevegve, az interjú erősen szubjektív jellegéből kifolyólag, igaz, én tettem erősen szubjektívvé, túlhangsúlyozva szerepemet, médiumvoltomat […]”
   (295.). „Túlságosan sokat beszélünk rólam, keveset társaimról. Ez az egész magyar nyelvterületen így van, az emberek megtanulnak egy nevet, elkezdenek vele foglalkozni jogosan vagy kevésbé jogosan, és rengeteg dologról megfeledkeznek, a lényegről, a hihetetlenül szép, összetett közös munkáról” (299.), „[…] magammal, szükséges felesleggel […]” (307.). Ugyanakkor ezt mégsem tekinthetjük egy aszkétikus, kötelező szerénységi formula megnyilvánulásának. Ehelyett inkább a póz, a hiba beismerésének, e vallomás esztétikájának értelmezhetjük. Felmerül a kérdés, hogy mennyire kötelezi Tolnait a saját maga kreálta mitológia? Mennyire tud megszabadulni attól a tükörképtől, interjúszínházi maszktól, amit az általa működtetett nyelv hordoz? Számomra itt erősödik fel a disznózsír emberi, esendő dimenziója. Vagyis az ellentmondásban, s ennek felvállalásában. Ugyanakkor ez nem egy humanista, keresztény morálon alapuló üzenetként fogalmazódik meg. Nem teszi magát mások számára kötelezővé. A disznózsír szerintem nem alkalmas a kötelező házi olvasmány, a bemagolandó klasszikusok címére. Ennél többre vágyik, illetve éppen hogy kevesebbre. Ám ez a kevés itt egyenlő a mindennel. Vagyis a lehetetlennel. Talán éppen ezért válik egy bizonyos ponton túl ez az interjú költészetté, regénnyé.
   Szerbhorváth György találóan „Modern Montaigne”-nek nevezi Tolnait a disznózsír alapján, az interjú esszéjellege miatt. Ugyanakkor egy másik megállapításával vitába szállnék, amikor hibaként fogja fel Tolnai „helyzetértékelésének visszásságát”: „És noha itt átbillen a túloldalra, a panaszkodás helyett szinte dicsekszik, tegyük hozzá, helyenként maga is érzékeli helyzetértékelésének visszásságát: »De hogyan rálátni magamra, hogyan lásson rá magára az események rezge alanya…?«” (Sz. Gy.: Bácskai vadász a senkiföldjén, Jelenkor 2005/5, 513–514.) Ezt azért tartom elsietett megállapításnak, mert kimarad belőle az, amit fentebb észrevettünk, mármint a totális önreflexivitás, a totális irónia (Losoncz Alpár) ellentmondása. Természetesen, ez nem menti fel Tolnait abban, hogy következetes legyen saját magához. Csakhogy Tolnai nem saját magához, hanem az általa teremtett mitológiához, nyelvhez következetes, nem annyira a tényekhez, illetve Nietzschét idézve: interpretációkhoz. Emiatt nem tudok egyetérteni Szerbhorváth megközelítésével. Továbbá azzal sem, ami a szerző kritikájában is ellentmondás. Ugyanis egy helyütt a disznózsírt „összegző jellegű”-nek, de „nem befejezett”-nek tekinti, majd hozzáteszi: „[…] ha a szorgos szerkesztői kezek el nem választják a szövegtől, még most is folytatná. Pontosabban folytatja is, a kötet megjelenése óta több levélinterjúban szőtte tovább a hálót.” (SZERBHORVÁTH: i. m. 509.) Zárómondata viszont így hangzik: „Azt vártuk, amit a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényével megtett: nagyszabású, összegző remekművet.” (SZERBHORVÁTH: i. m. 514.) Számomra itt elsősorban az a probléma, hogy nem derül ki, milyen értelemben gondolja Szerbhorváth a disznózsírt összegzőnek? Ez a kijelentés egy lezáratlan életmű esetében roppant kockázatos. Másrészt nem veszi figyelembe a könyv egészére jellemző fragmentalitást, hisz az utolsó mondata is mintha erre utalna: „Istenem, küldjetek leírást, hiszen én semmit sem tudtam mondani, se magamról, se…” (393.) Nem is beszélve arról, hogy ez az utolsó mondat nem teljesen saját, hanem idézet Vojnits Oszkártól, ami újabb dimenziót ad az egésznek és továbbgondolásra serkent. E szempontból leegyszerűsítőnek tűnik Szerbhorváth azon meglátása, hogy csak a „szorgos” szerkesztői kezeknek köszönhető a könyvformátum. Körösi Zoltán is árnyaltabban értékeli ezt a problémát: „Jó is ez és szép is ez így, eltekintve attól, hogy a Tolnai-életmű, megítélésem szerint, minden, csak nem befejezett. Él és lélegzik, hatalmas száguldásban van, s összegzésről beszélni legfeljebb visszanézve, a jelenhez (immár a közelmúlthoz) képest tűnik jogosnak. […] A Költő disznózsírból nem valamifajta csúcsa az eddigi Tolnai-életműnek, hanem szerves folytatása a tolnais írásoknak, egy a prózában, költészetben és drámában egyaránt működő, végtelen műgonddal kimunkált, több mint három évtizede érvényes beszédnek.” (K. Z.: A Tolnaicsipke, Jelenkor 2005/5, 505.)
   Számomra nem az esendőség felvállalása, hanem az időnként kibújó nárcisztikus magatartás problematikus. Ez talán a túlzott önreflexivitás, önértelmezés árnyoldala. A jugoszlávság kapcsán van egy vitatható pont a disznózsírban. Az interjúalany ebben az esetben középponttá teszi magát: „Azt hiszem ebből is érzed, milyen nehéz immár Jugoszlávia térségét illetően is szinkronban maradni, nem is lehet, erre, amit itt érzékeltettem, csak én vagyok képes…” (43.) Ez a választöredék a kérdezőt kizárja a megértésből, a dialógusból, s ugyanígy viszonyul az olvasóhoz. Továbbá nem veszi figyelembe azt, amit egyébként a könyvben több helyütt érzékeltet, hogy rajta kívül még sokan mások is kapcsolatban vannak azzal a dinamizmussal, amit a régi Jugoszlávia jelentett, így pl. Brasnyó István, Bányai János, Maurits Ferenc, Végel László, Böndör Pál, Thomka Beáta, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár. Említhetünk délszláv szerzőket is: Filip Davidot, Mirko Kovačot, Branko Čegecet, Aleš Debeljakot, és még sorolhatnánk, mert ezek mind még kapcsolatban vannak valamilyen módon egymással, immagináriusan tovább szövik a megszaggatott kulturális hálót. A kritika elején dicsért önreflexió ezen a ponton nem működik. Nem világít rá erre az ellentmondásra, ahogyan arra sem, hogy a beszélő nem kizárólagos, hanem csupán az egyik képviselője és túlélője a jugoszlávságot jelentő kulturális nyitottságnak, beszédmódnak.
   Nem említettük még, hogy a jugoszlávság témaköréhez tartozik bizonyos szempontból az újvidéki Új Symposion folyóirat története is, amelynek éppen Tolnai (volt) az egyik „apostola”. Szajbély Mihály azt írja a Csorba Béla és Vékás János szerkesztette A kultúrtanti visszavág című krónikájáról, hogy: „Munkájuk egyébként nem csupán pontosságra törekvő dokumentumgyűjtemény, hanem élvezetes olvasmány is, sajátos politikai krimi.” (Sz. M.: Modern annales, In: Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal, Szerk.: Szajbély Mihály, JATE Szláv Filológiai Tanszék, Szeged, 1995, 245.) Tolnai disznózsírja ezt a krónikát mintegy alulnézetből, a bohémség szempontjából láttatja. Így nála a Symposion-történet inkább kalandregény, mint elemzés. Szerbhorváthnak fontos az a megállapítása, hogy a szerzőnek a folyóirat (kultúr)politikai problémáit nem sikerült sem kikerülnie, sem megoldania. De Tolnai nem is vállalkozik erre. Ez a különböző szakelemzők részlege, amihez ez a könyv nemigen ad támpontot. Inkább azt a dimenziót érzékelteti, ami megpróbált felülemelkedni a politikumon, akkor is, ha ez teljeséggel – sajnos – lehetetlen. Mindenesetre ennek a Tolnai által „struccpolitikának” nevezett stratégiának, a rákmivoltja megnyilvánulásának köszönhetően nagyszerű próza született az Új Symposion apokrif történeteiből. Lényegében itt is a Tolnai-féle megközelítés dominált, s nem a tényelemező magatartás. Emiatt értek egyet Szerbhorváthtal, amikor azt mondja a politikai kérdésekről, hogy: „A könyvben, e grandiózus visszaemlékezésben ezt a kérdést nem látom megoldottnak, de kész szerencse, hogy Tolnai Ottótól végül is ezt nem várjuk el, nem ezt várjuk.” (SZERBHORVÁTH: i. m. 514.)
   Új Symposion kapcsán merül fel az is, hogy milyen közelségben, milyen szinkronicitásban létezett a sympós beszédmód a délszláv irodalommal. Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy ez volt a magyar irodalom egyik nagy pillanata, amikor a másik kultúrával való érintkezésből egy sajátos irodalomfelfogás született: „Mert tényleges kapcsolataink az úgynevezett irodalmi központokkal nem voltak, igazán sehol sem fogadtak be, miért is fogadtak volna be bennünket; idősebb, magukat kisebbséginek deklarált kollégáinkat jobban kedvelték, mi (akik gyakran Sinkó, Danilo Kiš, Judita Šalgo vagy Tišma társaságában tűntünk fel) egyértelműen jugoszláv-gyanúsok voltunk, nem tekintettük kisebbségi íróknak magunkat, nem hordtuk homlokunkon ezt a pecsétet, kisebbségi sorsunk bús pecsétjét. Ilyen, első pillantásra talán érdekesnek tűnő lények számára, akik azzal kérkedtek, ugyanígy ismerik a fontos szerb és horvát írókat, mint szerb és horvát kollégáink, barátaink, viszont sehol sem volt hely, hiszen a mélyben mindenki el volt foglalva a maga realizálatlan státuszával, álmával saját nyelvéről, álmával független országáról, hazájáról. […] Arra viszont nem volt idő, mód, hogy megértsék, a jugoszláv vonatkozások számunkra mégiscsak csupán pallók, amelyeken mi szabadon közlekedünk, akárha irodalmi csíborok, éppen horvát voltában, specifikusságában szeretve Krležat (a külön nyelvet, a külön országot is realizáltnak érezve, mint ahogyan a két Miłosz, franciául és lengyelül írt opusában ott őrződött a litván nyelv, a független Litvánia), horvát voltában, varazsdi lokalitásával a festő Miljenko Stančićot, szlovén voltában, specifikusságában Cankart, Kocbeket, Šalamunt, a festő Stupicát, szerb voltában, specifikusságában Crnjanskit, a festő Ćelebonovićot, Milutinovićot.” (116.) Ugyanakkor ez a könyv jól reflektál arra, hogy fordítva nemigen működött ez a befogadás. A délszláv irodalom igazából mégiscsak idegennek tekintette a sympo-ügyet, vagy legalábbis nem nagyon tudtak velük mit kezdeni (amihez hozzájárulhatott a nyelvi kompetencia hiánya). Ez derül ki abból a részletből is, amikor az egyik legfontosabb kortárs horvát író, Antun Šoljan nyilatkozik róluk: „Néha összefutottunk a ríván, lekezeltünk, pár szót váltottunk, noha elég furán nézett kolóniánkra, ugyanis neki mindig az volt a véleménye, hogy a jugoszláviai magyar írók egyértelműen a magyar irodalom részei, egyáltalán nem értette, mit fontoskodunk mi itt a jugoszláviai irodalmak körül, s főleg mi a fenét fontoskodunk az Adrián.” (134.) Emiatt a Sympo-beszédmód nem tartozott igazán se a jugoszláv, se a magyarországi irodalomtörténethez. Így a Sympósok a saját bőrükön érezhették azt, amiről Derrida A másik egynyelvűsége című könyvében beszél, hogy a nyelvben eleve benne foglaltatik a másik nyelve, az anyanyelvi idegenség.
   Ebből kifolyólag érzem azt, hogy a magyarországi befogadó a Tolnai-írások olvasása után óhatatlanul szembetalálkozik egy egzotikus mássággal, ami csak akkor nyílik meg számára, ha nyitottan, türelmesen közelít hozzá. Ha megkísérel a magyarországi irodalmi vonatkozásokon túl a szomszédos kultúrák beszédmódjai iránt is fogékonnyá válni. Ellenkező esetben fárasztónak tűnhet számára a sok délszláv név, de ugyanígy minden más, nem magyar vonatkozás. Hasonló falakba ütközik az is, aki ettől a könyvtől csak irodalmat vár el. Ugyanis Tolnai nem pusztán irodalmi, hanem képzőművészeti, filmes, színházi, zenei stb. párhuzamokban is gondolkodik. Rengeteg példát lehetne most felsorolni, de elég, ha csak a JEL-színházas Nagy Józseffel való közös munkát idézzük meg: mindketten képzőművész-bolondok, együtt járják a különféle műtermeket, a világot is valahogy ekként érzékelik. Tolnai magát az interjúformát is elavultnak tekinti a hagyományos írásos formájában: „[…] de ha jól tudom, interjú közben nem szoktak filmet vetíteni (ami különben hátránya a műfajnak – amely még minden jel szerint nem élte meg nagy forradalmi preturbációit, mint más műfajok, mint a regény, a vers például).” (139.) Ez pedig további nyitottságot igényel mindazoktól, akik kényelmesen veszik tudomásul a műfajok homogenitását.
   Sajnos a könyvben szereplő fotók meglehetősen gyenge minőségben lettek betoldva a szövegek közé. Furcsa, hogy egy ilyen volumenű kiadó, mint amilyen a Kalligram, nem ügyelt erre, főleg egy ilyen könyv esetében, ahol a vizuális művészetek, vonatkozások rendkívül érzékeny megvilágításba kerülnek. Így meg kell elégednünk a kiválóan megtervezett, Joseph Beuys munkáját idéző címlappal, ami szervesen kapcsolódik a könyv mottóihoz és szellemiségéhez. S ha már a mottóknál tartunk, meg kell említeni, hogy milyen finoman, érzékenyen illeszkednek egymáshoz a könyv világában. Kosztolányi Petőfit idézi, erre utal a könyv címe (két olyan költőről van szó, akiket – a disznózsír tematikánál maradva – anyakocaként említhetnénk a Tolnai-költészetben). Egyébként a „költő disznózsírból” kifejezés felbukkan a szerző 2001-es Balkáni babér című kötetében. Ennyiben pedig önidézetként is felfogható. A „disznózsír” újabb rétegeket nyer a beuysi címlappal, ahol egy székes zsírszobrot látunk. Tovább fokozza az egészet a James Joyce-i mottó, hogy lehet-e egy szék tragikus? Ez a kérdés forradalmian hangzik, hiszen egy nézőpontváltást is jelez: az emberről a tárgyakra helyeződik a hangsúly. A disznózsírban pedig igen nagy jelentőséggel bír a tárgymitológia. Ugyanakkor itt nem a tárgy antropomorfizációjáról, hanem egy modernebb felfogásról, a tárgy ready-made – úgy, ahogy van – voltáról van inkább szó.
   A könyv műfajilag a regény-kategóriába sorolja magát az alcímének köszönhetően (Egy rádióinterjú regénye). Elek Tibor erről a következőt állítja: „[…] Tolnainak ezúttal is sikerült egy nyelvileg pontosan, artisztikusan kidolgozott, sajátos műformát létrehoznia, valahol az esszéregény és az interjúregény között. A könyv alcíme azonban nem pontos, mert nem a rádióinterjú regénye ez, hanem Tolnai Ottó regénye, mindenféle értelemben.” (E. T.: „Valami közvetlen szuszogás”, Új Könyvpiac 2005. január-február, 26.) Esterházy Péter a kiváló fülszövegében, csalogató írásában egyenesen önálló műfajként aposztrofálja az egészet: „Ez így, ahogy van, önálló műfaj, ez a matt, már-már motyogó, de élesen, pontosan fogalmazó és föltartózhatatlan Tolnai-hang.”
   A regény elnevezésnek megfelelően a könyv fejezetekre tagolódik, amelyek valójában az adott részben, fragmentumban felbukkanó motívumokat jelzik előre. Ugyanakkor a fejezetcímek nem központi kategóriái az adott részeknek, mert azokon belül is több mikrofejezetet és részletet találunk. Hasonlóan a szerző első regényéhez, az 1968-ban publikált Rovarházhoz, itt is atomizált világok bukkannak fel, mikrouniverzumok képezik az egészet. Az pedig, hogy a műfaj-problematika előtérbe kerül, Tolnai esetében nem újdonság, hiszen már az Ifjúságban, 1961-ben közölt első Első esszé című esszéje is reflektál erre. Vagy a címében Kosztolányit idéző Prózák könyve című novelláskötete. Ebből is kitetszik, hogy a műfajtalankodás az eddig befejezetlen Tolnai-korpusz egyik meghatározó vonása. Ezért izgalmasabbnak tűnik, ha Esterházy nyomán arra a bizonyos hangra figyelünk, s nem a műfaj-definíciók elégtelenségére.
   Rendkívül izgalmas, miként olvassa Tolnai a magyar költészeti hagyományt, pl. Pilinszky esetében: „Tulajdonképpen az egész magyar irodalom nem fogadta el a kései Pilinszkyt. Ez a nyugatos irodalom diktatúrája a mai napig a magyar irodalomban.” (369.). Ugyanígy érdekes a föl nem fedezett magyar költőknek szentelt figyelem: „Nagyon fontos számomra Toldalagi Pál. Költészetét illetően véleményem egyezik Pilinszkyével. A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még nincs elolvasva. A magyar költészet legtisztább tartománya tehát érintetlen.” (369.) Tandori Dezsőhöz hasonlóan Tolnai is inkább arra a részletre összpontosít, amely rendszerint elkerüli a hivatalos irodalmi centrumok figyelmét. A disznózsírt olvasva egy olyan immaginárius kánon képződik még, amely a szerző költészetének értelmezése mellett a magyar lírai hagyomány plurális szempontú megközelítését is támogatja. Tolnai a verseket úgy érinti meg, mint a tárgyakat: a mikroorganizmusokra figyel, ezeket emeli ki és mutatja fel. Úgy is mondhatnánk, hogy általa a magyar irodalom érzékeny olvasatát kapjuk.
   Végezetül vessük fel, hogy vajon mi az az apróság, ami miatt a disznózsír egy lépéssel továbbmegy az eddigi tolnaiádákhoz képest? Merthogy az kétségtelennek tűnik, hogy az új opusban egy poétika, egy világ állandósított működését tapasztaljuk. Mégis az a személyesség, ami a szerző munkáit Jugoszlávia (fel)bomlása óta jellemzi, itt most kiteljesedett. Nem jugonosztalgiája van, hanem nosztalgiája. Akárcsak Tarkovszkij Nosztalgia című filmjében, itt sem egy elveszett állam iránti érzelmek dominálnak. Sokkal inkább a léttel kapcsolatos neszek, állagok jönnek elő. Ám ez mégsem válik csöpögőssé. Egy melankolikus tónust kölcsönöz az iróniának, illetve az áriáknak, ahogyan Tolnai nevezi a saját válaszait, monológjait.
   A könyvet olvasva számos kedvenc mondatra bukkantam, sok helyen aláhúztam a tekergő mondatokat. Nehezen tudnék választani közülük, hogy melyiket kenjem ide a végére, zárófalatként. Ezért inkább az egészet citálom, bízva abban, hogy egyre többen fogják olvasni ezt az utolsó, hullámzó, zsíros idézetet.

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.