Görömbei András

Vissza

Nagy Gáspár

(2004)
Sorozat: Tegnap és Ma
Műfaj: Irodalomtudomány
Oldalszám: 256
Méret: Fűzve, 125 x 180 mm
ISBN: 80-7149-638-3
raktáron:
Bolti ár
1 700 Ft / 6,97 €
Kedvezményes ár 20%:
1 360 Ft / 5,58 €
Darabszám :
Nincs termék a kosárban

Sorozatszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály

 

"Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel."

A Tegnap és Ma sorozatunkban megjelent kötet címlapján olvasható megállapítás ugyanolyan pontos, mint amit a Nagy Gáspár szellemi társának számító Csoóri Sándorról írt – sorozatunkban egy évvel korábban, 2003-ban megjelent – monográfiájának címlapjára emelt ki Görömbei András: "Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke". A két szerző szellemi létét, művészi pályáját az ellenállás emeli a szimbiózis aurájába. A kismonográfia az első alapos felmérése, elemzése és értékelése Nagy Gáspár (1949. május 4., Bérbaltavár – 2007. január 3., Budapest) életpályájának. Megjelenésének esztendejében még élt és alkotott a Kossuth-díjas költő, aki teljes, a hagyományon és a modernségen egyszerre alapuló életművet hagyott hátra. A költő korai halála remélhetőleg arra sarkallja a jeles monográfust, hogy Nagy Gáspárról mielőbb letegye olvasói és tisztelői asztalára a teljes életmű értékelését.

 

Ménesi Gábor: A tisztaság művészete

Feljegyzések Görömbei András Nagy Gáspár-monográfiájának margójára

Forrás, 37. évfolyam 2005. 1. szám, Kecskemét

 

A 2004-es könyvhét alkalmából, csaknem egy időben, két olyan kiadvány is napvilágot látott, amely a Nagy Gáspár-életmű olvasása, értelmezése szempontjából rendkívül fontos. Az egyik a régóta várt, több mint harminc év esszétermését egybefoglaló, a verseskönyvekhez szervesen kapcsolódó, azokkal dialogizáló kötete, a Szavak a rengetegből, míg a másik Görömbei András hiánypótló monográfiája1. Ez utóbbi a Kalligram Kiadó tíz évvel ezelőtt indult jelentős vállalkozása, a Tegnap és ma című, egy-egy meghatározó kortárs író, költő pályaképét megrajzoló kiadványokat közreadó sorozat huszonhetedik darabjaként jelent meg. A sort a sorozatszerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály Ottlik-monográfiája nyitotta, majd a későbbiekben rendszeresen, szabályos időközönként vehettük kezünkbe a további köteteket. Ugyanakkor a közel harminc könyv megjelenése után némi keserűséggel és hiányérzettel állapíthatjuk meg, hogy máig nem került sor (csak a ma élő alkotókat sorolva, a teljesség igénye nélkül) Somlyó György, Szabó Magda, Lator László, Tandori Dezső, Juhász Ferenc, Ágh István, Jókai Anna, Bertók László, Konrád György, Sándor Iván, Tar Sándor, Marno János, Zalán Tibor, Kovács András Ferenc pályájának monografikus igényű felmérésére. (A legújabb kötetből viszont örömmel értesülhetünk arról, hogy megjelenés előtt áll Parti Nagy Lajos, Márton László, Szilágyi István és Karátson Endre monográfiája.)
   „Az irodalom önkifejezés, az egyéné és a közösségé. Nem beszélhet másról az ember, mint ami izgatja, töprengésre, virrasztásra kényszeríti. S boldog közösség nélkül aligha képzelhető el érzékeny lelkiismeretű boldog etikus ember. Nem szorul mentegetésre az az irodalom, amelyik belső kényszerből és természetes módon vállalja a nemzeti önismeret, s ezen keresztül a nemzeti közösség megtartó képviseletét, ügyeinek erkölcsi megítélését. A szép és megtartó eszmék önmagukban nem pótolhatják az esztétikai értéket, az esztétikai értéknek viszont szerves és elidegeníthetetlen része a morális és gondolati erő, s az életérdekű, az egyén és közösség sorsát felelősen elemző eszme”2 – olvashatjuk Görömbei András „Ki viszi át?” (1986) című tanulmánykötetének ajánlásában. Ezek az irodalomtudósi hitvallásként is értelmezhető mondatok pontosan írják körül a szerző vizsgálódó, értelmező, rendszerező alapállását. Ennek jegyében vizsgálja köteteiben, irodalmi folyóiratokban megjelenő tanulmányaiban és kritikáiban a határon túli magyar irodalmak alakulástörténetét, meghatározó alkotóinak életművét, a népi írók tevékenységét. Írásaiban rendszeresen foglalkozik a nyugati emigrációval, a Kilencek és a Hetek körének művészetével (elsősorban Utassy József, Ratkó József, Ágh István és Buda Ferenc költészetével), mások mellett Ady Endre, Illyés Gyula, Németh László műveinek értelmezésével. Görömbei emellett gyakorlott és következetes monográfus. Elkészítette Nagy László, Sinka István, Sütő András oeuvre-jének átfogó, összegző bemutatását és elemzését, 2003-ban pedig napvilágot látott (ugyancsak a Kalligram sorozatában) Csoóri-monográfiája.
   „Ma sok kánon van, de ezek érvénye részleges, többnyire nem is érintkeznek egymással. A kánonalkotók nem fogadják el, sokszor nem is ismerik egymás kánonképző szempontjait. Így történhet meg az, hogy az egyik kánonban például Kányádi Sándornak a neve sem szerepel, a másikban pedig az első vagy legalábbis az első helyek egyike illeti meg őt a mai magyar költészetben”3 – írja Görömbei Pécsi Györgyi Kányádi-monográfiája kapcsán. Az idézett megállapítás éppúgy érvényes Nagy Gáspár művészetére is. Költészetét az egyik kánon, a Papp Endre által „nemzeti paradigma”-ként említett irodalmi közösség4 képviselői a legjelentősebb művek között tartják számon, míg a másik irányzat teoretikusai szinte a nevét sem említik meg az elmúlt három évtized lírájáról szólva. Ugyanakkor többen kétségbe vonják versei esztétikai értékét, noha nem vitatják Nagy Gáspár bátor és következetes erkölcsi-politikai helytállását. „Vélekedhetünk bárhogy az effajta poétikáról – szögezi le ezzel kapcsolatban Pécsi Györgyi –, ma már bizonyos, hogy verseivel, illetve e versek nyilvánosságával tabut tört meg, és a politikai, közéleti kimondhatóság határait is radikálisan tágította –, ugyanis többé nem lehetett úgy beszélni és hallgatni, mint előtte.”5
   Kötete élére egy bevezető tanulmányt helyezett Görömbei (A magyar líra az ezredfordulón), amelyben vázlatosan feltérképezi az ezredvégi költészet legfontosabb irányzatait, folyamatait, poétikáit, alkotóit, hogy aztán ennek kontextusában elhelyeződjön a Nagy Gáspár-életmű. A szerző négyféle, az ötvenes-hatvanas években kialakuló költői beszédmódot különít el: a „szemléletes-vallomásos tárgyias”, az „elvont tárgyias”, a „látomásos-metaforikus” és az „alakváltoztató vagy próteuszi”. Görömbei számot vet az ezek nyomában kibontakozó lírai fejleményekkel, így a hetvenes évek „paradigmaváltás”-ával, „nyelvi fordulat”-ával, a posztmodern kialakulásával, azokkal a poétikai eljárásokkal, amelyek „sorra megkérdőjelezik, elbizonytalanítják, ironizálják, depoetizálják az addigi költői beszédmódot”. (9.) A monográfus hangsúlyozza, hogy a „líratörténeti fordulat” alkotói által képviselt „új vagy kreatívan felújított beszédmód hatása szinte az egész ezredvégi magyar költészeten megfigyelhető. Ha másképpen nem, akkor az ellentétes költői magatartás kialakítása, a vele való folyamatos vita, párbeszéd révén.” (10.) Ugyanakkor számba kell venni „az új poétika túlhajtásaiból származó negatív következményeket”: „Mindenekelőtt azt, hogy a szerepnélküliség abszolutizálása, a jelentésképzés szélsőséges elbizonytalanítása, a költői én teljes trónfosztása, a nyelvroncsolás és nyelvjáték túlhajtása, a valóságvonatkozások ünnepelt kiiktatása leszállította a költészet értelmét a társadalom tudatában” (13.) – folytatja gondolatmenetét Görömbei. Ezért mutatja fel és állítja példaként az olvasó elé azt a költészetet, amelynek alapgesztusa az „átalakító, megújító továbbvivés” (16.), vagyis hagyomány és újítás termékeny ötvözése, „egyensúlytartó szintézise”. Ilyen poétika – többek között – a Kányádi Sándoré, Csoóri Sándoré, Tőzsér Árpádé, Ágh Istváné, Utassy Józsefé és másoké. És ilyen Nagy Gáspáré, akinek életműve sokféle „klasszikus költészeti hagyományt és kortárs-ösztönzést fogad be és formál a sajátjává”. (18.)
   A monográfia felépítését a vizsgált költészet fejlődéselve, az életmű jól elkülöníthető három korszaka, az egyes csomópontok, hangváltások bemutatása, Nagy Gáspár lírájának kötetről kötetre nyomon követhető gazdagodása határozza meg. A szerző a korai versek és az első kötet (Koronatűz, 1975) anyaga mellett a Halántékdob (1978) című verseskönyv szövegeit is a pályakezdés időszakához sorolja. Mint ismeretes, Nagy Gáspár „átrajzolta pályakezdését” azzal, hogy az 1968 és 1972 között keletkezett, ám a Koronatűzből és későbbi köteteiből is kimaradt korai verseit, az ún. „prae-korszak” termését a Szabadrabok (1999) című hatalmas, az addigi életmű szintézisét adó válogatott kötet élére helyezte Tejfogak címmel. Éppen ezért fontos része Görömbei könyvének az a fejezet, amelyben a Tejfogak-ciklus darabjait tárgyalja, akarva-akaratlanul is a későbbi szövegek felől olvasva azokat. A szerző véleménye szerint az első évek költeményei „karakteres, érett” alkotások, ugyanis a bennük megnyilatkozó „költői személyiség etikai tartása már előkészíti a későbbi Nagy Gáspár »egyenes testtartását«, erkölcsi igényességét, magatartásbeli keménységét”. (38.) A költő már korai ars poetica-szerű verseiben, majd a Koronatűz és a Halántékdob műveiben a „kemény és dacos szembeszegülésben, igazságvédő-igazságtevő helytállásban ismeri fel küldetését”, s már ekkor jellemző versvilágára „az a küzdelmes líraiság is, melynek drámai feszültsége az egyéniség tiszta etikumának és az elrontott világ tényeinek ütközéséből származik”. (56.) „Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat!” – fogalmazza meg az induló lírikus a „prae-korszak” egyik versszövegében közéleti lírájának alapelveit.
   Nagy Gáspár költészetét tehát kezdettől fogva a közösségi gondok vállalása, az illúziók nélküli, kilátástalan küzdelem, a rejtett, kimondhatatlan igazságok kimondásának igénye szervezte. Ez erősödött föl a költő második pályaszakaszában, a nyolcvanas években, amikor beszédmódja a nyíltabb, közvetlenebb kimondás felé tolódott el, és „élükre állított versekkel, kibiztosított beszéddel végezte földi pöreit”. (81.) Ekkor jelent meg a Földi pörök (1982) és a Kibiztosított beszéd (1987) című verseskönyve, amely „a szerves folytatás mellett új hangot, nyersebb, összetettebb látásmódot hozott költészetébe”. (82.) Említett köteteiben bátrabban nyúl a modern költői eszközökhöz, verseiben hangsúlyosabbá válik az irónia, a nyelvi játék, a parafrázis, az intertextuális szövegformálás, a posztmodern nyelvhasználat, a tipográfiai játék szerepe. Görömbei könyvének egyik meghatározó szólama éppen az, hogyan tartható egyensúlyban a közvetlen politizálás, a nyílt szókimondás és a modern költészet teljes arzenáljának kiaknázása. Precíz folyamatrajzában vázolja fel a vizsgált költészet organikusságát, amely különböző, gyakran egymással ellentétes irányzatokat, poétikákat is képes magába olvasztani. Nagy Gáspár több verséből kirajzolódik, hogy a költő a „funkcionális modernség” híve, s ezért kiábrándultan beszél „az újabb magyar költészetnek arról a számára is felkínálkozó módjáról, amelyik a közösségi sorskérdések, a személyiség titkai helyett az »egynapos csodát«, a trükkök fénylő görögtüzét választja”. (88.)
   Nagy Gáspár bátor szellemi-erkölcsi-politikai magatartása, közéleti felelősségvállalása a köztudatba leginkább az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1984) és A Fiú naplójából (1986) című „rendszerváltó vers”-ek révén épült be. Ennek következtében a két versszöveg vizsgálata Görömbei monográfiájában is központi szerepet kap. Két ötvenhatos költeményében Nagy Gáspár a kimondás, a valóság hiteles feltárásának azon fokára jut el, amellyel a vers „teherbíró képességének” határait tapogatja. Ezért jut több kritikus arra a konzekvenciára, hogy „ezek a szövegek a szó- és tipográfiai játékok ellenére is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel nem”.6 „Az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers értékes művészi alkotás. A maga világát összetett vonatkozásokkal nyitja ki, s hibátlanul érvényesíti ennek a világnak a törvényeit” (115.) – állítja határozottan Görömbei, szembefordulva Gál és mások állításával. Ezzel elérkeztünk a szerző egyik legfontosabb, a monográfia egészén végighúzódó kérdésfeltevéséhez. Görömbei ugyanis az esztétikai érték és a morális, gondolati erő szintéziseként, szerves egybekapcsolódásaként mutatja be a vizsgált életművet. „A Nagy Gáspár-i vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének formateremtő ereje minősíti” (211.) – olvashatjuk a kötetben.
   Az 1989-es esztendő történelmi fordulata Nagy Gáspár pályáján is újabb hangváltást jelez. Az életmű első nagy összegzéseként ekkor jelenik meg a költő Múlik a jövőnk című gyűjteményes kötete, amelyben már a két – korábban kicenzúrázott – „rendszerváltó vers” is helyet kap. Nagy Gáspár boldog, eufórikus hangulatban üdvözli a kommunista rendszer összeomlását és a demokrácia, a többpártrendszer kiépülését. „Most kéne születni! Korán szültél, halott Édesanyám” – írja az említett verseskönyv fülszövegében. Ugyanakkor már ekkor figyelmeztet arra, hogy a múlt bevallása, „a történelem tisztázása nélkül nem lehet új korszakot teremteni”. (125.) („Nagyon kellemetlen / bizonyos dolgokról beszélni / viszont legalább ilyen kellemetlen / bizonyos dolgokról hallgatni” – idézhetjük egyik szövegének sorait.) A költőnek új kihívásokkal kell szembenéznie, s keserűen konstatálnia „a szabadság megcsúfolását, a valóságos rendszerváltás elmaradását”. (169.) Verses látleleteiben pontos képet ad az erkölcsök érdek miatti erodálódásáról, az értékek devalválódásáról, az egykor vállvetve küzdő barátok ellenséggé válásáról („Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” – fogalmaz Békebeli kannibálok című versében), az elvadult politikai csatározásokról. A keserűség és a csalódás az oka annak, hogy Nagy Gáspár költészete a kilencvenes években „az erőteljes, egyértelmű kimondás helyett a csönd falai közé húzódik vissza”7, felerősödik verseiben a „transzcendens érzékenység”, s a társadalmi problematikát centrumba helyező versszövegek mellett kialakul Nagy Gáspár poétikájának másik meghatározó motívumköre, amely a személyiség létfilozófiai, erkölcsfilozófiai számvetését, az emberi lét végső nagy kérdéseiről való töprengéseit állítja előtérbe. Nagyon szépen fogalmaz a hangváltás kapcsán a költő egyik értő kritikusa, Jánosi Zoltán: „Ha a változó időkhöz idomított emberi metamorfózisok, alig titkolt állati éhségek látványa korábban morálisan háborította fel (…), az új helyzet már lélektanilag is megviseli. Maga is pontosan érzi, »vers-sirályait« a közvetlen, amorf napi politikai alakulások, kulturális fejlemények közelében ugyanaz a veszély fenyegeti, mint Baudelaire hajófedélzetre zuhant albatroszát.”8 Ezen ellentmondásos élményekből táplálkozik tehát Nagy Gáspár költészete a kilencvenes és a kétezres években. A rendszerváltozás után született négy verseskötet – állapítja meg Görömbei András – „éppoly pontos és ítéletes létdokumentációja a magyar történelem újabb korszakának, mint a korábbi kötetei voltak a diktatúra évtizedeinek.” (153.) A Mosolyelágazás (1993), a Fölös ébrenlétem (1994), a Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) című könyvek „egyértelmű bizonyítékai annak, hogy művészetének rangját nemcsak a diktatúrával szemben álló erkölcsi magatartása teremtette meg, hanem művészi látásmódjának és kifejezésmódjának esztétikai értéke és összetéveszthetetlenül egyéni karaktere biztosítja azt”. (153.) S ebbe a sorba tartozik az Ezredváltó, sűrű évek (2003) költői számvetése, lírai naplója, amelyben Nagy Gáspár az ezredforduló kilátópontjából szemléli ezeréves magyar történelmünket.
   Görömbei András külön fejezetekben foglalkozik Nagy Gáspár prózájával, Zónaidő (1995) című tematikus opusával, valamint esszémunkálkodásával. Az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (1995) című prózakötet darabjait – gazdagon felvértezve a posztmodern próza eszközeivel – történelem és szerelem kettőssége szövi át. Centrumába 1968 élménye kerül, a csehszlovákiai bevonulás időszaka, amely Nagy Gáspár és nemzedéke számára 1956 eseményeit világítja meg, felébreszti bennük a múlttal való szembenézés igényét és kötelességét: „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk” – olvashatjuk a Múlik a jövőnk fülszövegében. Nagy Gáspár Zónaidő című „közép-európai napló”-jában versben, esszében és interjúban tekint határainkon túlra, megvilágítva a sajátos közép-európai lét tragédiáját. A monográfus megállapítja, Nagy Gáspár nemcsak költészetében, hanem prózájában, esszéiben és interjúiban is az emberi helytállás, az etikus cselekvés példáit állítja középpontba.
   A személyes sors és a költői tevékenység elválaszthatatlanul kapcsolódik össze Nagy Gáspár életművében. Ezt tükrözi Görömbei monográfiája is. A szerző ugyanakkor csak azt mutatja meg a személyes élet történéseiből, ami feltétlenül szükséges a műértelmezéshez. A Gyökerek és mesterek című fejezetben viszont részletesen tárja fel azokat a hatásokat (szülőföld, családi hagyományok, pannonhalmi neveltetés, szombathelyi időszak, 1968 élménye, találkozás a Kilencek alkotóival és a sepsiszentgyörgyi Kapuállító című antológia költőivel, máig vállalt mesterei, Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán és Pilinszky János költészete és emberi tartása), amelyek erőteljesen meghatározzák Nagy Gáspár költői alkatát és beszédmódját. A kötetet – a sorozat korábbi darabjaihoz hasonlóan – rövid életrajzi áttekintés, válogatott bibliográfia, valamint a fényképek sora zárja. A fotók a költő életének dokumentumaiként aktívan bekapcsolódnak a monográfia olvasásába és a Nagy Gáspár-oeuvre értelmezésébe.
   Görömbei részletes műinterpretációk segítségével, világosan, áttekinthetően fejti fel a vizsgált költészet megújuló folyamatosságát. Kérdésfeltevés és konklúzió egysége, az életmű pontos és sokoldalú megvilágítása, következetes vizsgálata jellemzi a monográfiát. A szerző bőségesen támaszkodik a költő műveit kiválóan ismerő recenzensek (Jánosi Zoltán, Márkus Béla, Monostori Imre, Olasz Sándor, Pécsi Györgyi, Szakolczay Lajos, Vasy Géza és mások), valamint saját korábbi tanulmányaira és kritikáira, ám ezeket az eredményeket összegezve és rendszerezve egy új, egyéni értelmezés- és olvasásmódot konstruál. Hiányolom ugyanakkor a kötetből a Nagy Gáspár-recepció történetének rövid, áttekintő felvázolását.
   A monográfia első borítóján, mintegy az egész kötet mottójaként a következő mondat olvasható: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel.” Valóban, Nagy Gáspárra leginkább a tisztaság, hitelesség, felelősségvállalás és következetesség jellemző. A költő Csoóri Sándorról, de saját költői alkatára is érvényesen írja egyik esszéjében: „Versben, esszében és filmben ott a berzsenyis kőropogtatás. És ami a legfontosabb: a személyesség tettekben is megmutatkozó hitele.”9

Jegyzetek
   1 Görömbei András: Nagy Gáspár. Pozsony, 2004, Kalligram Kiadó (A könyvből vett idézetek lelőhelyét a továbbiakban a főszövegben adom meg.)
   2 Görömbei András: „Ki viszi át…?” Budapest, 1986, Szépirodalmi Kiadó (fülszöveg)
   3 Görömbei András: Az önazonosság pecsétje. Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Hitel, 2003. 8. 125. o.
   4 Papp Endre: Identitáskeresés irodalomértésünkben. Hitel, 2003. 11. 122–131. o.
   5 Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek. Új Forrás, 2004. 4. 24. o.
   6 Gál Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs, 1990. 7. 166. o. (A recenzióból Görömbei András idéz.)
   7 Pécsi Györgyi: Mosolyelágazás – a hallgatás könyve. In P. Gy.: Olvasópróbák. Miskolc, 1994, Felsőmagyarország Kiadó. 192. o.
   8 Jánosi Zoltán: „Ítéletidőben, puszta-országban”. Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról. Kortárs, 2000. 3. 108. o.
   9 Nagy Gáspár: Hát vannak költők? Csoóri Sándor 50 éves (1980). Magyar Nemzet, 1990. február 2.

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.