Pályi András

Vissza

Éltem. Másutt. Túl.

Három elbeszélés

(2001)
Sorozat: Pályi András könyvei
Műfaj: Széppróza / Magyar
Oldalszám: 248
Méret: Fűzve 123 x 183 mm
ISBN: 80-7149-436-4
raktáron:
Bolti ár
1 190 Ft / 6,61 €
Kedvezményes ár 20%:
952 Ft / 5,29 €
Darabszám :
Nincs termék a kosárban

Nádas Péter utószavával

Amikor a múlt század kilencvenes éveinek közepetáján a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó szerkesztőségében megszületett az elhatározás, hogy útjukra bocsájtja a nyelvi kifinomultságával, irodalomszemléletével és epikaszervezői érzékenységével a magyar irodalom Pilinszky János, Mándy Iván, Mészöly Miklós és Nádas Péter nevével fémjelzett vonulatához tartozó Pályi András munkáit, kétség sem fért ahhoz, hogy a Kalligramnál megjelenő Pályi-könyvek a szerző kimagasló teljesítményt tükröző három hosszabb lélegzetű elbeszélésével, az Éltem, a Másutt és a Túl című különc remekművekkel veszi kezdetét.

A három elbeszélés együtt, első kiadásban 1996-ban, második kiadása 2001-ben látott napvilágot Nádas Péter izgalmas utószavával, amellyel alább teljes terjedelmében megismerkedhet az érdeklődő olvasó.

 

 

 

NÁDAS PÉTER

Magyar misztikus

 

Afe­lől sem­mi két­ség, hogy amit Pá­lyi And­rás mű­vel, az a szó min­den ér­tel­mé­ben is­ten­kí­sér­tés.

Szent bor­za­dály nél­kül nem le­het ol­vas­ni az írá­sa­it. Ha­da­ko­zik Is­ten­nel, ki­hív­ja, ká­ro­mol­ja. De mi­nél mé­lyebb­re eresz­ke­dik, s mi­nél for­róbb éle­ta­nyagot tár elénk, elő­a­dás­mód­ja an­nál el­fo­gu­lat­lanabb, hű­vö­sebb. Nem is­mer olyan mély­sé­get, amely­ből ne nyíl­hat­na újabb mély­ség; fe­ne­ket­le­nül. Más­fe­lől nem is­mer olyan lég­rit­ka ma­gas­sá­got sem, ahol ne ve­het­ne ter­mé­sze­tes rit­mus­ban lé­leg­ze­tet. Nin­csen el­fogó­dott mon­da­ta. Tár­gyi­as­sá­gá­val ke­rü­li meg az el­fo­gó­dott­sá­gát, az el­fo­gult­sá­ga­it; le­hűt, el­sze­mély­te­le­nít, föld­höz ta­paszt.

Rög­höz kö­tött em­ber, so­sem lá­tott ma­gas­sá­gok­ra kell vá­gya­koz­nia, s ép­pen ezért zu­han a mély­be. Még él ben­ne a két vi­lág kép­ze­te, van mennyor­szág, van po­kol, van bűn, alá­zat, bűn­hő­dés, van ál­do­zat. Val­lá­sos em­ber, aki­nek nin­csen töb­bé egy­há­za. Asz­ké­ta, aki­nek a hú­sát a kép­ze­le­te mar­can­gol­ja szét.

Pá­lyi a szubsz­tan­ci­á­lis írók igen ki­csiny, s nem ke­vés­bé elő­ke­lő csa­lád­já­ba tar­to­zik, s ezért a leg­fon­to­sabb té­mái so­ha nem azok, ame­lye­ket meg­ne­vez. A szó fö­lött és a szó alatt már nin­cse­nek sza­vak. Él­tem cí­mű el­be­szé­lé­se nem a ve­se­gör­csök­ben vo­nag­ló Ma­gyar­né Ma­day Ve­ro­ni­ká­ról szól, Má­sutt cí­mű el­be­szé­lé­se nem a bű­nök­kel és kí­sér­té­sek­kel vi­as­ko­dó Avi­lai Szent Te­réz­ről, Túl cí­mű el­be­szé­lé­se pe­dig kö­zel sem a fris­sen sült plé­bá­nos, Ha­vas Ár­min, és a vi­lág­szép szí­nész­nő, Li­e­ber Vik­tó­ria ér­zé­ki ver­gő­dé­sé­ről. Vagy nem csak ar­ról. Ezek a na­gyon szé­pen meg­mun­kált, szo­cio­g­rá­fi­ai és tör­té­ne­ti je­len­tés­sel bí­ró szö­veg­fe­lü­le­tek, ezek az asz­ké­ti­ku­san dísz­te­len mon­da­tok, ezek a pszic­ho­ló­gi­a­i­lag min­den ízük­ben hi­te­le­sen ki­tel­je­se­dő tör­téne­tek csu­pán ar­ra jók, hogy utal­ja­nak egy olyan vi­lág­ra, amely­ről a ki­mond­ha­tó sza­vak egyéb­ként nem val­la­nak. Nin­csen miért ke­rül­get­nem a for­ró ká­sát. Pá­lyi And­rás spi­ri­tu­á­lis szer­ző, Dosz­to­jevsz­kij, Kaf­ka, Bu­ber, Weil, Bli­xen, Pi­linszky vé­rá­gá­ba tar­to­zik, s Kur­tág mel­lett az egyet­len kor­társ ma­gyar misz­ti­kus. Alak­jai kre­a­tú­rák. De nem az író, nem az írói kép­ze­let, s még csak nem is az írói ta­pasz­ta­lat a kreá­to­ruk.

Sem­mi­fé­le le­he­tő­sé­get nem ad ma­gá­nak a rej­tőz­kö­dés­re. El­be­szé­lé­se­i­ben nem is­me­re­tes a hét­köz­na­pi sze­mé­rem; cson­tig csu­pasz. El­fo­gó­dott­ság­tól men­tes mon­da­tok­kal kö­ve­ti hő­se nyel­vé­nek he­gyét, amint szen­ve­dé­lye a sze­re­tett lény csik­ló­ján tel­je­se­dik ki. Vagy ép­pen egy kö­zön­sé­ges szó­for­du­la­tot tel­je­sít be, ami­kor va­la­ki más me­ge­me­li az üle­pét a szé­ken, hogy eresszen egy jó na­gyot, s ek­kor le­he­li ki a lel­két. Írá­sa­i­ban Pá­lyi kény­sze­re­sen ki­fe­cse­gi ani­mu­sa és ani­má­ja összes tit­ka­it. Mi­vel azon­ban sem­mi nin­csen ezek­ben a szö­ve­gek­ben, ami nyel­vi­leg és fi­lo­zó­fi­a­i­lag ne az egész kon­tex­tu­sá­ban áll­na, köz­lé­seiben nin­csen sem­mi bán­tó­an sze­mé­lyes; bár­ki­vel me­ges­het, min­den­ki­re vo­nat­ko­zik.

Szen­ve­dé­lye­sen vál­to­gat­ja ne­mét, élet­ko­rát, s ezért iro­dal­mi sze­rep­já­té­ka­i­ban in­kább asszony­nak és ka­masz­fi­ú­nak lát­juk, mint érett fér­fi­nak. A ci­vil­ről azon­ban, aki a ne­vét vi­se­li, azon kí­vül, hogy hosszú éve­kig szí­nik­ri­ti­kus­ként mű­kö­dött, kép­zett po­lo­nis­ta és mű­for­dí­tó, csak­nem sem­mit nem tu­dunk. Nem azért, mint­ha több rej­te­get­niva­ló­ja len­ne, mint bár­ki más­nak, ha­nem va­ló­szí­nű­leg azért, mert al­ka­ta sze­rint hall­ga­tag. Mint­ha a sa­ját éle­té­ben se len­ne egé­szen je­len, vagy szí­ves­ség­ből kép­vi­sel­ne va­la­kit ezen a vigasz­ta­lan ár­nyék­vi­lá­gon. Ész­re­vét­len. Egy iga­zán szűk, finnyás ér­tőkből ál­ló iro­dal­mi kö­rön kí­vül, nem is kel­tett so­ha, sem­mi­fé­le fel­tű­nést. Ho­lott tény­leg az ég­nek kel­lett vol­na le­sza­kad­nia, olyan ki­vé­te­le­sek és bot­rá­nyo­sak az írá­sai.

El­ső no­vel­lás­kö­te­té­nek meg­je­le­né­se után, vég­ső­kig csi­szolt, ám bru­tá­lis anya­got gör­ge­tő stí­lu­sa lát­tán Ba­las­sa Pé­ter a „ma­gyar pró­za kü­lön­cé­nek” ne­vez­te, s fel­hív­ta rá a fi­gyelmet, hogy Pá­lyi mi­lyen össze­fér­he­tet­len dol­go­kat egyez­te­tett. Té­mái sze­rint gyó­gyít­ha­tat­lan na­tu­ra­lis­tá­nak ké­ne len­nie, ám stí­lu­sa sze­rint ép­pen nem az. „Bű­nö­ző és ká­rom­ló vi­lág ez, at­tól, ahogyan rá­néz és at­tól, ami­lyen: an­gyal­kák, nip­pek, csip­ke­te­rí­tők, bu­ja »ti­szik«, szen­tes­ke­dő-kéj­só­vár asszo­nyok is­ten­te­len te­nyé­sze­te. Itt az em­be­rek is olya­nok mint egy tró­pu­si kert hús­e­vő vi­rágsz­ör­nyei. Bü­dös me­leg­ház­ban, fo­lyo­só­vé­gi vé­cék kör­nyé­kén va­gyunk, egy bér­ház ká­ni­ku­lai gang­ján, és nyi­tott la­ká­sa­i­nak száj­sza­gá­ban tik­ka­do­zunk. Akár­hogy is, és akár­hol is, de elát­ko­zott kert­ben.” Későb­bi írá­sa­i­ban az­tán újabb ele­mek­kel bő­vül­nek a dísz­le­tek. Ki­lép az ud­va­ri la­ká­sok, hát­só­ud­va­rok, grun­dok és gan­gok tik­kadt vá­ro­si vi­lá­gá­ból. Most a for­rás­hoz ve­ze­tő völgy­ben, fa­tor­nyos vil­lát lát­ha­tunk, me­gis­mer­het­jük egy nap­ver­te kö­zép­ko­ri ko­los­tor­kert ápolt ve­te­mé­nye­sét, vagy egy vá­ros­kör­nyé­ki te­le­pü­lés éji si­va­ta­gá­ban po­rosz­kál­ha­tunk a ku­tyák uga­tá­sá­tól kí­sér­ve, ám akár idill, akár me­lod­rá­ma, min­de­zek vál­to­zat­la­nul csak dísz­le­tek, ame­lyek egy má­sik vi­lág­ra utal­nak. Az írói szem­lé­let zárt­sá­ga az el­telt év­ti­ze­dek­ben nem vál­to­zott.

Pá­lyi­nak egyet­len te­re­pe van, egyet­len em­be­ri te­nyé­szet ér­dek­li: a ma­gyar ka­to­li­kus kis­pol­gá­rok te­nyé­sze­te. Er­ről a ré­teg­ről ez­idá­ig alig volt reá­lis vagy hi­te­les iro­dal­mi ké­pünk. Ezen a te­re­pen, le­gyen a vá­ros sű­rű­jé­ben, fa­lu­si plé­bá­ni­án, für­dő­he­lyen, ko­los­tor ud­va­rán, csa­lá­di krip­tá­ban vagy ép­pen jobb na­po­kat lá­tott, nagy­ve­ren­dás csa­lá­di ház­ban, min­den szót és moz­du­la­tot is­mer, va­kon tud­ja a tár­gyak he­lyét. El­fo­gó­dott­ság­tól men­tes szem­lé­le­té­nek kö­szön­he­tő­en, e te­re­pet úgy jár­ta be az el­múlt év­ti­ze­dek­ben, akár­ha szo­ci­og­rá­fu­sa len­ne. Pon­to­san be­mér­te po­li­ti­kai, szel­le­mi, tör­té­ne­ti ha­tá­ra­it, megne­vez­te azo­kat az érint­ke­zé­si pon­to­kat, ame­lyek e sok­szo­ro­san meg­nyo­mo­rí­tott, fe­let­tébb le­né­zett, a ká­dá­riz­mus év­ti­ze­de­i­ben igen nagy­ra duz­zadt, és egyál­ta­lán nem ve­szély­te­len szo­ci­á­lis ré­te­get, más szo­ciális ré­teg­ző­dé­sek­hez kö­tik. Olyan tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok­ról és olyan szo­ci­a­li­zá­ci­ós for­mák­ról ad hí­r­adást, ame­lyek­nek ezi­dá­ig egy­sze­rű­en nem volt írá­sos nyo­ma: a kis­ne­me­si mi­ként zül­lött, a pa­rasz­ti mi­ként emel­ke­dett kis­pol­gá­ri­vá, s a re­ve­ren­dá­ba bújt kis­pol­gá­ri mi­ként te­szi ma­gá­é­vá a fe­u­dá­li­sat. Pá­lyi ol­va­sói bi­zo­nyá­ra job­ban ér­tik az ön­ma­gu­kat ke­resz­té­nyi­nek és nem­ze­ti­nek ne­ve­ző po­li­ti­kai sze­rep­lők gond­ja­it, szán­dé­ka­it és in­dí­té­ka­it, mint azok, akik mű­ve­it nem is­me­rik. Azon ke­ve­sek kö­zé tar­to­zik, akik át­lát­ják a ma­gyar tár­sa­da­lom öt­ven éve zaj­ló át­ré­teg­ző­dé­sé­nek káoszát.

Ke­ve­set dol­go­zik, s ta­lán még ke­ve­seb­bet pub­li­kál. Egész ed­di­gi éle­te­mű­ve el­fér­ne egy nem is na­gyon tes­tes kö­tet­ben. Köny­ve­i­nek tar­ta­lom­jegy­zé­ké­ben gon­do­san fel­tün­te­ti írá­sa­i­nak ke­let­ke­zé­si ide­jét, s a dá­tu­mok­ból vi­lá­gos, hogy a szö­ve­ge­ken nem csu­pán éve­kig dol­go­zik, ha­nem bi­zony no­tó­ri­us átí­ró. A me­gí­rás és az átí­rás kö­zött né­ha több év­ti­zed te­lik el. Így az­tán nem le­het iga­zán tud­ni, hogy mit rejt még író­asz­ta­la, de ed­dig meg­je­lent mű­ve­it új­ra­ol­vas­va csu­pán he­lye­sel­he­tő és üd­vö­zöl­he­tő a ki­a­dó vá­lasz­tá­sa és vá­llal­ko­zá­sa, mi­kor is ezt a há­rom, a het­ve­nes évek vé­gén, il­let­ve a nyolc­va­nas évek ele­jén ke­let­ke­zett hosszabb el­be­szé­lést új ki­a­dás­ban köz­re­ad­ja.

A há­rom hosszabb el­be­szé­lés Pá­lyi ed­di­gi írói mun­kás­sá­gá­nak csú­csa és össze­fog­la­lá­sa. Mint­ha egy meg­vál­tás­ról szó­ló re­gényt ol­vas­nánk, amely­ben vál­toz­nak a tör­té­nel­mi dísz­le­tek, vál­toz­nak a sze­rep­lők, ám az író mód­sze­re min­dig azo­nos ma­rad. Fel­cse­ré­lő­dik a kez­det és a vég, ami azt je­len­ti, hogy élet és ha­lál kö­zött nin­csen mi­nő­sé­gi kü­lönb­ség, az idő rend­je is meg­válto­zik, az álom, a kép­ze­let, a va­ló­ság, a vágy és a re­a­li­tás sík­jai egy­mást vált­ják vagy ép­pen össze­csúsz­nak, a foly­to­nos­ság ál­lan­dó­an meg­sza­kad, az örö­kös is­mét­lő­dé­sek­től pe­dig olyan ér­zé­sünk tá­mad, mint­ha min­den meg­tör­tént vol­na már. Pá­lyi el­be­szé­lői tech­ni­ká­já­nak azon­ban nin­csen sok kö­ze a mo­dern iro­da­lom nagy ta­lál­má­nya­i­hoz, se az asszo­ci­á­ci­ók el­vé­re épí­tő au­to­ma­tikus írás­hoz, se az eset­le­ges­sé­gek el­vé­re épí­tő tu­da­tá­ram­hoz. Írás­mód­já­nak szer­ve­ző el­ve ugya­nis nem a se­bes­ség, nem a za­var, nem a ho­mály és nem a ká­osz, ha­nem egy szi­go­rú­an meg­mun­kált, ké­szen ka­pott és át­lát­ha­tó spi­ri­tu­á­lis for­ma, amely­ben a dol­gok és a je­len­sé­gek mi­nő­sí­tett vi­szony­ban áll­nak egy­más­sal, sőt, ezek­nek a vi­szo­nyok­nak hi­e­rarc­hi­kus rend­je van. Min­de­ne­set­re van jó, van rossz. És Pá­lyi hő­sei, ha nem is min­dig a jó­ra tö­rek­sze­nek, de le­ga­láb­bis meg akar­nak sza­ba­dul­ni a rossz­tól. Ér­zel­mi hierarc­hi­á­juk csú­csán a meg­vál­tás vá­gya áll. Sze­gény, sze­ren­csét­len, kis­sé meg­mo­so­lyog­ni va­ló bű­nösök, va­la­mennyi­en.

Pá­lyi nem ka­to­li­kus író, de írói vi­lág­szem­lé­le­te el­sza­kít­ha­tat­la­nul rá­ta­pad a ka­to­li­kus mi­to­ló­gi­á­ra. El­be­szé­lé­se­i­nek el­ső­sor­ban te­o­ló­gi­á­ja van, is­te­ni tu­do­má­nya, mely igen jár­tas a ron­tás­ban és a go­nosz­ság­ban, s böl­cse­le­te csu­pán er­re épül, vagy eb­ből kö­vet­ke­zik. Egye­ne­sen le­nyű­gö­ző, hogy mi­lyen bo­nyo­lult tü­kör­rend­sze­rek kö­zé he­lye­zi e mi­to­ló­gi­át. A ka­to­li­kus mi­to­ló­gia min­den ala­pe­le­me egyszer­re há­rom for­má­ban je­le­nik meg ná­la. Min­de­ne­ke­lőtt nyers és ne­ki­ke­se­re­dett ta­ga­dás­ként, s ilyen­kor a sa­ját bi­o­ló­gi­ai lé­tük gya­lá­za­tos mé­lyé­re zu­han­va ver­gőd­nek a bű­nö­sök. Az­tán a kis­pol­gár élet­for­má­já­ra mé­re­te­zett torz­kép­ként, s ilyen­kor csip­kék és nip­pek kö­zött, ágy­ne­mű­ik szel­lő­zet­len sza­gá­ban, csö­kö­nyö­sen áb­rán­do­zó és ha­zu­do­zó hő­sei a meg­vál­tást he­lyet­te­sí­tő kéjes ki­e­lé­gü­lés­sel kö­ve­tik el a leg­kép­te­le­nebb és leg­kissze­rűbb bű­nö­ket. Vé­ge­ze­tül a meg­vál­tás szom­jas és éhes vá­gyá­ban je­le­nik meg ez a mi­to­ló­gia, ame­lyet sen­ki, sen­ki, csak a ha­lál elé­gít ki.

Hő­sei olyannyi­ra él­nek, hogy szin­te be­le­ful­lad­nak az él­mé­nye­ik­be, ám nem tör­té­nik ve­lük sem­mi je­len­tős, s ezért nin­csen tör­té­ne­tük. En­nek a vi­lág­nak, amely­ben ők él­nek, van ugyan va­la­mi­lyen ho­má­lyos és fel­de­rít­he­tet­len múlt­ja, de nin­csen je­le­ne és nem tart se­mer­re. Bár­mi­lyen tör­té­nel­mi dísz­let kö­zött él­je­nek, meg­vál­tás hí­ján az élet leg­fel­jebb ké­jes kis  szü­net két ször­nyű kín, roham, két­ség, csa­lás, ha­zug­ság, bűn kö­zött az esze­ve­szett szen­ve­dés­ben. „Oda­hú­zom a fo­te­le­met az ab­lak­hoz, ücsör­gök, né­zem a nagy re­mény­te­len­sé­get oda­kinn.” Az élet üres ál­la­pot. Pá­lyi nem a ká­romko­dá­sa­i­val, nem a gúny­raj­za­i­val, ha­nem ezek­kel a ki­je­len­té­se­i­vel is­ten­kí­sér­tő.

És is­ten­kí­sér­tő a szó szak­mai, sti­lá­ris ér­tel­mé­ben is. A kí­sér­tés tu­da­tos­sá­gát mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint há­rom nagy el­be­szé­lé­sé­nek cí­me. Tün­te­tő­en jel­zi, hogy hő­sei nem itt tar­tózkod­nak, ha­nem má­sutt, s fő­leg túl van­nak már ezen „az egész mocs­kos éle­ten”. Egyes szám el­ső sze­mély­ben be­szél­nek, min­tegy vissza­szól­nak ne­künk a ha­lál­ból. Ilyes­mi­re író, ha csak nem mű­ked­ve­lő, vagy nem ve­szí­tet­te el a jó­zan eszét, ak­kor nem vál­lal­ko­zik. Tisz­tán és hi­bát­la­nul me­gold­ja. Olyan kö­zép­ko­ri, majd a ba­rokk­ban iga­zi ott­hon­ra ta­lá­ló ka­to­li­kus ha­gyo­mány­ra épít, ame­lyet a mo­der­ni­tás csak­nem si­ke­resen el­tűn­te­tett; lát­ha­tó­an mé­gis él.

Mind­há­rom el­be­szé­lé­se egyet­len nagy be­kez­dés, ami­vel a ba­rok­kos bő­ség kép­ze­tét kel­ti. Ez­zel a kép­zet­tel vi­szont elég éle­sen szem­be­sze­gül­nek a rö­vid, éles­re hú­zott tő­mon­da­tok, ame­lyek oly­kor hiá­nyosak. Pá­lyi ko­ráb­bi írói re­per­to­ár­já­hoz hoz­zá­tar­to­zott a bo­nyo­lult, össze­tett mon­dat is, mely gyakr­an te­re­bé­lye­se­dett a kör­mon­da­tok­ba, a há­rom el­be­szé­lés­ben azon­ban elég jól lát­ha­tó Mé­szöly Miklós szi­go­rú mon­da­tis­ko­lá­já­nak ha­tá­sa: a rend­sze­re­sen els­pó­rolt né­ve­lők­kel és a fran­ci­á­san hát­ra­ve­tett jel­zők­kel meg­fe­szí­tett mon­dat­szer­ke­zet. Pá­lyi azon­ban nem ta­nít­vá­nya Mé­szöly­nek, ha­nem a sa­ját szük­ség­le­tei sze­rint át­vesz egy írói tech­ni­kát, an­nak kar­te­zi­á­nus szel­le­me nél­kül.

El­be­szé­lé­se­i­nek ez a nagy meg­vál­tó­dá­si vá­gya a ka­to­li­kus pro­cessziók min­dun­ta­lan meg­sza­ka­dó, stá­ci­ók­ra bom­ló, szer­tar­tá­sok­kal össze­kap­cso­ló­dó lo­gi­ká­ját kö­ve­ti, a ba­rokk li­tur­gia sö­tét pom­pájá­nak ha­gyo­má­nyát, és nem az ész vi­lá­gos ér­ve­it. Nem a mon­da­tok­ban rej­lik a tu­dá­sa, ha­nem ab­ban, ami túl vagy in­nen van a mon­da­ton.

Pá­lyi egyet­len mes­te­re Pi­linszky Já­nos, aki­nek meggyő­ző­dé­sem sze­rint mél­tó szel­le­mi tár­sa. Pi­linszky a ka­to­li­kus mi­to­ló­gia je­le­it, me­ta­fo­rá­it őr­zi, ka­to­li­kus emb­lé­mák­kal dol­go­zik, mi­köz­ben anya­ga mé­lyen vi­lá­gi­as. Pá­lyi vi­szo­nya ezek­hez a dol­gok­hoz ép­pen for­dí­tott. Mi­köz­ben min­den je­let, rí­tust, me­ta­fo­rát kény­sze­re­sen ki­for­dít, visszá­já­ról is meg­mu­tat, le­lep­lez, meg­ta­gad, mód­sze­re te­hát mé­lyen vi­lá­gi­as, egyet­len anya­ga a ka­to­li­kus li­tur­gia, az égi­ről és a föl­di­ről szó­ló tan, a meg­vál­tás mí­to­sza. Pi­linszky le­he­let­fi­nom­sá­gú spi­ri­tu­á­lis je­le­ket su­gá­roz ar­ról a si­ral­mas sár­go­lyó­ról, amely­nek Pá­lyi sárral te­le­tö­mött száj­jal, ká­rom­kod­va és szit­ko­zód­va spi­ri­tu­á­lis ér­tel­met ad.

 

 

 

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.