Bombitz Attila

Vissza

Mindenkori utolsó világok

Osztrák regénykurzus

(2001)
Sorozat: Kortárs Magyar Irodalomtudomány
Műfaj: Irodalomtudomány
Oldalszám: 240
Méret: Kötve 120 x 185 mm
ISBN: 80-7149-429-1
raktáron:
Bolti ár
1 650 Ft / 6,57 €
Kedvezményes ár 20%:
1 320 Ft / 5,26 €
Darabszám :
Nincs termék a kosárban

A szerző kéziratában arra a kérdésre keresi a választ, vajon az 1945 utáni osztrák irodalom reprezentáns alakjainak – Ingeborg Bachmann, Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse, Christoph Ransmayer – írásművészetében fellelhetők-e a „monarchikusság” szimptomatikus jegyei, és ha igen, akkor milyen modifikációban érdemes beszélni róluk. 
Az öt reprezentáns osztrák író életművének körülírása mellett a művek történeti-poétikai beágyazódását is igyekszik bemutatni a szerző.

 

Osztrák diskurzusok és történetek (Györffy Miklós, Jelenkor)

 

Valastyán Tamás: A kioltódás és elővarázslás dinamikája

Bombitz Attila: Mindenkori utolsó világok című könyvében

„vagy pedig”

Bombitz Attila könyve – ahogy mondani szokták – feladja a leckét olvasójának s kritikusának egyaránt. A benne tárgyalt művek elolvasása s a szerző által vezetett osztrák regénykurzus „látogatása” során egyre inkább az a kettősség, helyesebben két külön álló gyökérből táplálkozó érzés erősödhet meg az emberben, hogy egyfelől az osztrák prózaírók a híres kierkegaard-i kérdésre, miszerint „vajon nyertese vagy pedig vesztese vagyok-e az életnek”, látszólag egyöntetűen a második alternatívára voksolnak. Másfelől viszont éppen hogy a „vagy pedig” fordulatára helyezik a hangsúlyt, az egzisztenciális latolgatásra, az egzisztencia latolgatására, s ebből alkotják meg nagyszabású és megrázó válaszaikat. Ez a dichotóm befogadói tapasztalat, a kettős elágazás mentén történő olvasás termékeny hermeneutikai szituációt szül: a totális reményvesztettség, a létezésben beálló drámai törés, amit az osztrák próza legjava közvetít felénk, mintegy feloldódik abban a lehetőségben, a világ(ok) lehetségességének abban az elvi megtörténésében, amit az írás, alkotói világteremtés reprezentál. S aminek az egyik legfőbb táplálója az a gondolatmunka, amit a fentebbi Kierkegaard-utalással próbáltam illusztrálni. Amikor szerzőnk az egzisztencia radikális kihívására adott regényes válaszkísérleteket veszi sorra öt íróra koncentrálva: Ingeborg Bachmann: Három út a tóhoz, Thomas Bernhard: A mészégető, Peter Handke: Az ismétlés, Robert Menasse: A regény kora és Christoph Ransmayr: A Kitahara-kór című műveinek elemzésével, akkor pontosan a világteremtés lehetséges-elvi reprezentációját állítja önnön kísérlete középpontjába. Ezért is van az, hogy műve második, Történetek című fejezetében a világ lesz a hívószó, amire a regények megnyílva felelnek.
   (Egyébként Kierkegaard megidézése rögtön írásom elején egyáltalán nem véletlen, mondhatni, a dán filozófus gondolkodását a szerző által nem vagy legalábbis kevésbé reflektált reminiszcenciaként érzékelem a könyvben. Tudniillik Bombitz kötetében a világ mellett a másik leggyakoribb hívószó az ismétlés – amit élesen-reflektáltan először Kierkegaard tett igazán filozófiai diskurzus tárgyává – részint mint ontológiai-egzisztenciális kategória, azaz a lét értelmének mibenlétét és megszenvedésének dramaturgiáját megvilágító fogalom, részint pedig mint retorikai-kritikai fordulat, amely az értelmezés-megértés egyik legjellegzetesebb vonását, az ugyanannak mindig másként történő újragondolását, -írását hivatott kifejezni. Kierkegaard ugyanakkor egy másik, bár kétségtelenül távolabbi vonatkozásban is eszembe jutott Bombitz Attila könyvét olvasva. Ez a magyarországi Bernhard-recepcióval van összefüggésben. A kortárs magyar prózairodalomra gyakorolt termékenyítő Bernhard-hatás mellett az osztrák próza, mondhatni, nagyrészt takarásban maradt a magyar írók és olvasók előtt. Ezen a helyzeten változtathat Bombitz Attila könyve, aki széles horizonton, tág perspektívában és minuciózus elemzésekkel tárja olvasói elé az osztrák prózaművészet kortárs törekvéseit. Kierkegaard-ra visszatérve: Bernhard kétségbeesésre és iróniára hangolt világlátásának és nyelvezetének honi fogadtatása és interiorizációja egy termékeny pillanatban találkozott az egzisztencia szorongását és kétségbeesését filozófiai-reflexív szinten megragadó és a végtelen abszolút negativitást, azaz az iróniát lételvként felmutató Kierkegaard recepciójával, s ez megtette a maga termékenyítő hatását, gondoljunk a hetvenes-nyolcvanas évek akkori fiatal irodalmára, pl. Kukorelly Endre vagy Marno János korai köteteire.)
   Azért sem könnyű olvasmány a Mindenkori utolsó világok című könyv, mert a benne tárgyalt művekhez társuló, a regényeket szóra bíró, azokat közvetítő elméleti apparátus igen nyomatékosan van jelen. Ami természetesen akceptálható és bizonyos értelemben a szerző részéről kikerülhetetlen volt, hiszen a honi világirodalmi diskurzus bár kétségkívül élénkülőben van ma, és éppen fellendülő szakaszát éli, azért a zavar világirodalmi tájékozottságunkban és legfőképp az elméleti befogadásban, közvetítésben lépten-nyomon megtapasztalható. Mindazonáltal Bombitz Attila kötetének külön kiemelendő erénye a kritikai, értelmezői beszédmód azon közegének megteremtése, melyben az interpretandum, a megértendő mű termékeny dialógusba elegyedik az őt megszólítani, életre kelteni hivatott másik szöveggel. Ez a dialógus elsősorban hermeneutikai hangoltságú, de recepcióesztétikai, sőt fenomenológiai érdekeltség is motiválja.

A figyelmesség dramaturgiája

   Miközben e másik szöveg íródik, azaz szerzőnk fokozatosan elővezeti értelmezéseit, nem kerüli el figyelmét leendő olvasójának (aktuálisan-történetesen e sorok írójának) potenciális jelenléte, s ez abban nyilvánul meg, hogy mindig gondosan bevezeti, körülírja értelmező apparátusának éppen használatos fogalmait, kontextusát. Könyvére egészében is jellemző ez a – tömény elméleti szakirodalommal felszerelkezve dolgozó hermeneuták és recepcióesztéták többségére amúgy nem nagyon jellemző – figyelmesség. Mi több: e figyelmesség egyfajta dramaturgiai rendben érvényesül. Bevezetőjében könyve műfaji megragadhatóságát illetően Bombitz palimpszesztről beszél, különböző értelmezői rétegek egymásra íródásáról, amely részben biztosítja az elmondhatóság bonyolultságának átláthatóságát, részben pedig a ráíródások, újabb rétegek születésének mobilitását is biztosítja. Önmagát a kötet szerzője mint „határjáró kritikust” nevezi meg, aki az osztrák irodalom tág szövegtereiben vándorol keresztül-kasul, s aki bár nagyon is érzékenyen reagál a történeti és irodalmi hagyományokra, mégis a fő hangsúlyt a művek poétikai világteremtésére és alakulástörténeteinek problémájára helyezve elemzi választott szerzőit.
   E figyelmes dramaturgiát folytatva, a Diskurzusok című fejezetben mintegy fokozatosan ráközelítve tárgyára, a XX. század végi osztrák írók törekvéseinek bemutatására, három lépésben jut el kitűzött feladata céljához. Az Osztrák regény: Rátekintés című alfejezetben azokat a kereteket jelöli ki, pontosabban azt a pozíciót határozza meg, amelyek között/ahonnan szerinte a legtermékenyebbnek ígérkezik rátekinteni az öt választott író műveire: ez pedig az előző század fordulójának híres négyese (Rilke, Kafka, Musil, Broch) teremtette, „az egzisztenciát és a világot illető tapasztalataik” inspirálta megoldási javaslatok újragondolása. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy noha Rilkéék műveiben tematizálódik s ábrázolódik a szétesettség és az egzisztenciális rettenet, a személyiség integritása a világgal való konfrontáció során megőrződik, mi több, éppen a mű, a művészet lesz ezen integritás végső sikerének záloga. Ellenben az „e századvég szerzői, Bachmann, Bernhard, Handke, Menasse és Ransmayr az ént egyenesen a világból kioltódott állapotában tárgyalják, a világ létének botrányából semmiféle kiutat fel nem mutatva” (15.). Ennek a radikális állapot- és világérzékelés-váltásnak megvan a maga formai következménye: a világból történő énkioltódásnak és a világ botrányos ontológiájának eredményeképp a mű, a művészet immár nem lehet az én és a világ közötti közvetítő közeg, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy azt Rilkéék még gondolhatták, ti. hogy e közvetítés révén a világ megismerhetősége és ábrázolhatósága végbemenjen, illetve a megismerő és ábrázoló én integritása sérülésmentesen megmaradjon. Éppen ellenkezőleg: a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek osztrák prózája az én és a világ közti sérülékenységet, törékenységet reprezentálja, amelynek következményeképp a műalkotás áthasonító, metamorfikus erők reflexív közegévé válik. S ez immár a kritikusi-értelmezői alapállást is megváltoztatja, új regényfogalommal érdemes számolni, a születő műveket új fenoménként szükséges érzékelni, értelmezni: „Az osztrák új regény hírnevét a valósággal szemben felülírt elméleti beágyazottság, a klasszikus-realista hagyománnyal való szakítás, a művészetek saját valószerűségének előtörése és a mimézissel szembeni poiesis hangsúlyozása biztosítja...” (28.)
   Az Osztrák szöveg: Befogadás című alfejezetben Bombitz Attila olyan, az osztrák irodalom XX. századi értelmezéstörténetében kanonikussá, hogy ne mondjam, sematikussá, reflexszerűvé vált kritikai megállapításokat gondol újra, amelyek a „sajátságosan visszafelé olvasó »monarchikus«, illetve »osztrák« jegyeket kereső szimptomatikusságuk” (35.) okán mindenképp megnehezítik az újonnan születő, e sémákat éppen hogy felülírni szándékozó művek termékeny befogadását. Bombitz főképp Claudio Magris, Ulrich Greiner, Walter Weiss, Wendelin Schmidt-Dengler, Robert Menasse és Fried István vonatkozó elképzeléseinek s vitáiknak rekapitulálásakor arra keresi elsősorban a választ, hogy az irodalmi műalkotás kettős tulajdonságában, azaz önnön autonóm létének, egyszersmind heteronóm meghatározottságának felfogásában milyen módosulások történnek az osztrák (dis-) kurzus szerzői és alakítói szerint. A tét ti. itt nem kevesebb, mint hogy az irodalom determinatív-dokumentatív formaként határozható-e/határozandó-e meg, amely kitéve a folyton változó ideológiák reduktív erejének, világunkról eleve hamis képet nyújt, vagy pedig olyan mobil, az olvasás és értelmezés különböző szempontjainak megfelelő alakzatként írható le, amely az alkotó-teremtő, az olvasó és a világ viszonyrendszerét a pluralitás révén biztosítja létrejönni, és amely „semmiféle mítoszba vagy anti-mítoszba be nem sorolható, önálló, egy-egy alkotóra vonatkoztatható poétikai világ-teremtést” reprezentál (38.). Az természetesen nem kérdés, hogy szerzőnk melyik alternatívával szimpatizál, viszont ahhoz, hogy konkrét műelemzéseiben a metamorfikus-regényes poétikai világteremtés újraértését elméletileg megalapozottan és esztétikai, hermeneutikai tapasztalataiban visszaigazolva tudja elvégezni, nem elég pusztán deklarálni e szimpátiát, hanem javaslatokkal kell előállnia a regények poétikai olvasatainak minél tisztább megszületése érdekében. Nos, könyve első részének harmadik alfejezetében Bombitz Attila pontosan egy ilyen javaslattal él.

Lehetetlen világok

   A „mindenkori utolsó világok” paradoxiális, sőt aporetikus szintagmájának viszonyrendje lesz szerzőnk azon javaslatának lényege, mellyel a legközelebb szeretné eljuttatni olvasóját az osztrák regény általa reprezentatívnak tartott vonulatához. A Ransmayr regénycíméből kölcsönzött, és egy igen súlyos jelzővel ellátott – ti. az így létrejött alakzatot paradigmatikusnak feltüntetni szándékozó – legfőbb értelmezői ideát Bombitz megint csak fokozatosan és módszeresen vezeti be és ragadja meg. Először is újra sorra veszi azokat az anomáliákat – a valóságreferenciális olvasatok eluralkodását a kritikai diskurzusban, illetve az önös monarchizáló-osztrákozó hajlandóságot a kritikusok részéről –, amelyek összességében gátolják egy innovatív értelmezői magatartás szélesebbé válását, majd ezen anomáliák megszüntethetőségét artikulálja. Az Osztrák modell: értelmezés című alfejezet tehát kulcsfontosságú Bombitz vállalkozását illetően, hiszen ezután fordul rá voltaképpeni elemzéseinek útjára, s ha itt sikerül olvasóját teljes mértékben megnyernie ideájának, mintegy meggyőzni a „mindenkori utolsó világok” jogossága, applikálhatósága és termékeny mivolta felől, akkor nyert ügye van.
   Az osztrák regény és szöveg vonatkozásában rendszeresen fellépő anomáliák kiiktatásának módja Bombitz szerint az, ha mindenekelőtt elvi értelemben különböztetjük meg a két világ, az aktuális (vagy valós) és a poétikai (vagy lehetséges) létét. Helyesebben ha e két világ mindig már meglévő elkülönböződésére ráhangolódunk, és ez a(z) (át)hangoltság hatja át és irányítja kérdésfeltevéseinket. Ha az aktuális és a poétikai világ különbségétől a kritikus eltekint, akkor „az adott világot tekinti elsődlegesnek, annak tapasztalati és reális világából kiindulva keres megfeleltethető nyomokat az irodalmi mű világában, és nem annak önálló törvényszerűségeiben” (60.). Vagyis a műalkotás világának autonómiája sérül. A műalkotás autonómiája megőrzésének, egyszersmind az értelmezhetősége sokszínűségének biztosítása végett szerzőnk a lehetségesség és a metamorfikusság fogalmait vezeti be, előbbit mint olyan kritériumot, amely a történeti tények és tapasztalatok sokoldalú interpretálhatóságát segíti elő a műben, a másodikat pedig mint olyan mechanizmust, amely a metaforikusságon túlnőve a virtuális és nyelvi világalkotásra deríthet fényt. A lehetségesség és a metamorfikusság mint a világ és az ismétlés melletti további hívószavak segítségével szólítja meg Bombitz Attila az öt regényt, s általuk a művekben „a történeti tapasztalat és a szerzői stilizáció alkotta poétikai szerveződés” (72.) mibenlétére keres választ.
   A „történeti tapasztalat” és a „szerzői stilizáció” reflektált elválasztása, azaz a megélt valóság és a teremtett fikció problémájának ilyetén megnevezése jelzi, hogy a regényművészet autonómiája érzékeny pont az irodalomértelmezés területén belül. Tudniillik bizonyos pontokon ha ez az autonómia nem sérül is, de szükségképpen átütnek rajta heteronóm jegyek, azaz a művilágtól látszólag eltérő, azon túlmutató jellegzetességek. A kérdés mármost az, hogyan lehetséges, hogy az interpretáció során az előfeltételezett autonómia sérülése nélkül tudjon a mű mintegy magába felvenni heteronóm meghatározottságokat. Jelesül bizonyos referenciális megfeleltetéseket vagy pl. a borzalom telítettségének mértékét, hovatovább etikai megfontolásokat. Szerzőnk pl. azok után, hogy éppen egy Ransmayr-regény, Az utolsó világ alapján választotta el a valós és a lehetséges világokat egymástól, s mutatta be elvi különbségeiket, könyve 201. oldalán szintén Ransmayr egyik regényéről, A Kitahara-kórról szólván írja: „A regény (...) nem egy egyenes vonalú fejlődési irány ábrázolásában fejti ki etikai mondanivalóját, hanem éppen egy visszahajló, magába forduló életvonal tapasztalati, érzelmi és kapcsolatbeli szituálásában.” Itt a referenciális meghatározottságokra (etikai mondanivaló, a magába forduló életútvonal tapasztalatai), azaz a regényvilágon túlmutató jegyekre eső hangsúlyt a magam részéről nem Bombitz Attila következetlenségének tartom, hanem törekvésnek egy plauzibilis, elasztikus kontúrokkal rendelkező regényfogalom kimunkálására, amely fogalom úgy képes őrizni az autonómiát, hogy közben magába engedi a heteronómiát biztosító tulajdonságokat is. Robert Menasse: A regény kora című művének elemzésekor olvashatunk Bombitztól egy ilyen plasztikus regénymeghatározást: ha a regény nem „a valóság még felderítetlen tájait térképezi fel epikai nagyságrendjének megfelelően, elveszíti műfaji jelentőségét, és absztrakt jelentéshordozóból pusztán jelentésközvetítővé degradálódik” (162.) E feltérképező írói magatartás természetesen nem a mimézis útján bontakozik ki, és nem is valamely tézis vagy eszme mint segédvonal mentén, hanem mindenekelőtt úgy, hogy az író elmeséli a világnak egy lehetséges történetét. A regény eszerint oly módon képes a maga legfőbb műfaji jellegzetességét, a jelentés absztrakt szinten történő, vagyis nyelvi megvalósulását produkálni, ha a valóság, a világ még felderítetlen tájainak feltérképezése nem lesz más, mint önnön (ti. a valóság és a világ) lehetséges történetének az elmesélése, az epikai nagyságrendnek megfelelően. E modell alapján a lehetséges finom szálakkal kötődik a valóshoz, nem ignorálja az egyik a másikat, de a kettejük közötti elkülönböződés is reflektált.
   A Bombitz által felvázolt „mindenkori utolsó világok” paradigmatikus modelljében tehát a lehetségesség a kulcskategória. Ez a modell voltaképpen a lehetséges világok elméletének egy radikalizált és egyben kritizált változata. Szerzőnk abban a szegedi irodalomelméleti iskolában élte tanulóéveit, ahol a legtisztábban és legkonzekvensebben dolgozták ki és alkalmazták kis honunkban a lehetséges világok elméletét. Csúri Károly szerint pl. a lehetséges világ egyfajta „szabályrendszer alapján strukturált szövegvilág” (Csúri Károly: Lehetséges világok. Tankönyvkiadó, Bp., 1987. 33.). Eszerint a „mindenkori utolsó világ” inkább tekinthető lehetetlen világnak, hiszen benne éppen a szabályrendszerek alapján végbemenő strukturáltság kérdőjeleződik meg. A lehetőség kioltódik, s különféle alakzatokban előtűnik a lehetetlen. Félreértés ne essék, nem a modell roppan össze, pusztán a struktúrák estek szét, helyükön romok, töredékek, törmelékek halmozódnak. Ezekből a romokból alakítja, e romokon meséli a maga történeteit, a lehetetlen világokat Ingeborg Bachmann, Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse és Christoph Ransmayr.

Kioltódás, elővarázslás

   A „lehetetlen” világok mozgatóelve a következőképpen jellemezhető: a jól bevált, különböző regénypoétikai és történelmi hagyományok által közvetített erők, energiák, entitások kioltódnak, s ebből a megszűnésből, ebből a „semmiből” varázsolódnak elő az új regényvilágok – minden szerzőnél természetesen másként, saját epikai nagyságrendjüknek megfelelően. Ingeborg Bachmannál úgy, hogy a teljes individuális szétomlást és a világ megmenthetőségének és megnevezhetőségének végső semmibe foszlását, amit a Három út a tóhoz Bombitz által kimerítően elemzett vége, a vérömlés jelenít meg igen nagy megérzékítő erővel, nos e szétomlást, én-, jelentés- és világvesztést a nyelvben munkáló monoton, önfelszámoló, ám mindújra erőre kapó, a bábeli teremtett zavart is legyőzni képes „izzás” írja felül: „És egyszeriben tudtam: a nyelv kérdése minden, és nemcsak ezé a mi anyanyelvünké, amelyet a többivel együtt Bábelben teremtettek, hogy zűrzavar támadjon. Mert mögötte még ott izzik az a nyelv, amely a mozdulatokig és pillanatokig nyúlik vissza, a gondolatok göngyölítéséig és az érzelmek átéléséig, és abban minden szerencsétlenségünk benne van már.” (Bachmann szavait idézi Bombitz, 79.) A nyelv izzása, ez az elemi reprezentáció segít a túlélésben.
   Thomas Bernhard lehetetlen világára Bombitz Attila egy bravúros szintagmával világít rá, ti. egy helyen „teremtett világtalanságnak” (121.) nevezi azt. Itt a kioltás-kioltódás lesz maga az aktív mozzanat: mondhatni, a történő semmi metamorfizálja a világ ellehetetlenülését. Persze mindig máshogy, más alakban: „ami A mészégető kijelentéseiben ténylegesen van, az ténylegesen mindig másképp van” (119–120.) – parafrazeálja Bombitz a wittgensteini és a bernhardi nyelvet. Hol a csend őrjítő és amorf megragadási kísérletének abszurd mivoltában, hol a mész törékenységet, törést (meszesedés) előidéző jellegében, de talán legfőképp a nyelv zaklatott, túlreflektált burjánzásában. Az események, folyamatok lehetősége Bernhard világában az önnön méhükben rejlő halálos betegségek kínzó lefolyása. Mindez megfertőzi a szintaxist, a bernhardi mondat irritálja, felpiszkálja az olvasót, aki ebben a totálisan kimerítő szembesülésben a kioltódott világgal együtt foszlik semmivé.
   Peter Handke mindenkori utolsó világának lírai tereiben – merthogy Az ismétlés olvasható egyetlen hatalmas, a karsztok csintalan patakjaihoz, vizeihez hasonlatosan hömpölygő prózai költeményként –, így a vakablak mélyedésében, a marhacsapások üres vonulataiban és a mondabeli kilencedik országban, a szöveg egész geológiai, topográfiai és metaforikus rajzolatában szinte minden arra vár, hogy újra belakják, felfedezzék, végigmenjenek rajta, újraalapítsák. A regény egésze ennek a várakozásnak, e látszólag passzív, valójában nagyon eleven tevékenységnek, az újramegtalálásra való ráhangolódásnak a nagy ívű metaforája. Itt a kioltódás és az elővarázslás poétikai dinamikája e készenlétben, az ismétl(őd)és metamorfikus „köztes tereiben” teljesedik ki. Létezés és nyelv Handkénél olyan finom áttételeket lehetővé tevő vonatkozásrendszerbe kerül, amely révén valóban bátran kezdhet hozzá nagyszabású feladatához: „az önmagában lévő dolgok és az önmagában lévő szubjektum »köztes terének« (...) nyelvét műalkotássá és tanítássá emelni.” (132.)
   Robert Menasse a végre, kihamvadásra, fogyatkozásra, nota bene a hiányra hangolt regényvilágának (a főhős, Leo Singer állandó hiábavaló filozófiai lamentálása, a hősnő, Judith Katz életének kudarcmomentumai, a mű végének gyilkossági jelenete, Leo Singer ugyancsak hiábavalóan létrejött könyvének címe: Az elszellemtelenedés fenomenológiája. A fogyatkozó tudás története stb. mind-mind jelzik a véget) poétikai szervezőelve az az eleven intertextualitás, amely nemcsak az inspiráló szövegkorpuszokkal létesít kapcsolatot (Lukács György korai esztétikai műveivel és Hegel alapmunkájával, A szellem fenomenológiájával), hanem a kortárs osztrák próza darabjaival is. Bombitz Attila elemzésének külön erénye, hogy ezeket a szövegkapcsolódásokat gazdagon mutatja be. E poétikai szerveződés legfőbb mozgatóját a mű főhősnője, Judith Katz fogalmazza meg: „minden emberi élet lényege elbeszélhetőségének függvénye.” (169.) Az elbeszélhetőséghez használja fel, úgymond, újra és újra a természetes és a teremtett világokat Menasse.
   Christoph Ransmayrnak szintén a vég, de már valóban az effektív kioltódás által születő világaiban a fantáziának, a képzelőerőnek, a kitalációnak azért jut főszerep, mert a természetet és a valóságot működtető mechanizmusok oly módon váltak kiüresedetté, hogy a helyükön majdhogynem semmilyen erő nem képes új élet fakasztására. Az utolsó világ Tomija és A Kitahara-kór pusztulni hagyott Moorja magának a teljes téridő- és létveszejtésnek valóban egyedülálló képe. Mi több, képtelensége, mint arra Bombitz felhívja a figyelmet. Tudniillik a sötétülés, a vakság, a vakfoltok zavaró jelenléte, a látás ellehetetlenülése pontosan mutatja Ransmayr világának (el)tűnését: „A vakság szórt motívumrendszere: Bering apjának háborús sebesülésként szerzett »vaksága« (Blindheit), Moor tavának »vakpartja« (das Blinde Ufer), a koncentrációs tábor retteneteire ítélteket szállító »vakvonat« (Blinder Zug) mind a világ állapotának vakságát hangsúlyozza.” (211.) A vakság, a vakfoltok legyőzésére varázsolódik elő mindújra a fikció és fantázia teremtő képzelőereje segítségével a mindenkori utolsó világ Ransmayrnál, s az csak zsenialitását mutatja, hogy meghökkentő ötletei révén mindig más és más alakban tűnik elő a lehetetlen.
   Bombitz Attila szép kiállítású könyvének borítója finoman utal (a referencialitás és a képi értelmezhetőség erőit mozgósítva) Bachmann regényének elérhetetlen tavára, Bernhard művében a mészégető melletti hegyi patakok táplálta tóra, Az ismétlés karsztvizeinek soha nem nyugvó felszínére, Menasse óceánjára és Ransmayr Moorjának elárvult tengerszemére, amelyeket mind-mind felülírnak a mindenkori utolsó világok. Ebben a szövegen-kívüliséget is látni engedő ráíródásban látom Bombitz Attila monografikus igényű munkájának meritumát: hogy a hold vizeken játszó sejtelmes fényének és a szövegnek az együttes láttatásával biztosítja a világnak az ember életében elemi szükségletként jelen lévő olvashatóságát.

(Forrás, 36. évfolyam 2004. 12. szám, Kecskemét)

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.