Jász Attila

Vissza

Az ellenállás formái

(2000)
Sorozat: Sorozaton kívül
Műfaj: Költészet
Oldalszám: 56
Méret: 105×190 mm
ISBN: 80-7149-350-3
elfogyott:
Bolti ár
600 Ft / 2,99 €
Kedvezményes ár 20%:
480 Ft / 2,39 €

Jász Attilát elsősorban az írás genealógiája és természetrajza érdekli, a megszólalás új módozatait és lehetőségeit kutatja. A szövegek alkotóelemeikre (szavakra, szótagokra) bomlanak szét előtte, s a költő a generálódó szöveg játékát gondolati síkon ragadja meg. 
A szerző a szöveg ellenállását dokumentálja a kifejezéssel szemben, a megszólalás lehetoségeit fürkészi, a versek különös harcba bocsátkoznak a közgondolkodásban megképződött irodalmi szöveghagyománnyal. Alkotásainak jelentős része irodalmi, képzőművészeti alkotások költői értelmezéseiként olvasható.

 

Fekete J. József: „Titkos életrajzok és belső bizonytalanságok”

Jász Attila: Az ellenállás formái

Jász Attila: A szökés gyakorlása (Kézikönyv kezdőknek és haladóknak)

Forrás, 37. évfolyam 2005. 1 szám, Kecskemét

 

A költészet útjai a legutóbbi évtizedekben, a legáltalánosabban szemlélve, több széttartó irányba vezetnek. A kortárs, vagyis a szinkronköltészet egyik markáns vonulata a szemhatárát a világmindenség, a „makrokozmosz” megfogalmazhatóságáig veti előre, hogy a vers „mikrokozmoszában” e teljességnek képi látványát idézze a nyelvi megformálás útján, ugyanolyan gáttalanul és határtalanul, mint amilyen megkötöttség nélkülinek tűnhet az egyetemességnek az ember által belátható szelvénye. Ezt a költői törekvést az egyszerűség kedvéért nevezhetnénk a kifejezést, a közlendőt kibontó irányzatnak, amely a gondolati mag köré a nyelv anyagából újabbnál újabb rétegeket von, egyre gazdagítva, egyre bővítve, végső soron a látvány irányába hajszolva a közlést.
   A másik, leginkább tetten érhető szándék – talán ne nevezzük stílusnak, hiszen az általános összetevők összességét értjük alatta, s nem pedig egyedi meghatározó jegyek halmazát –, az imént vázoltnak az ellentéte. Lehetne ez, mondjuk, a bezáró irányzat, amelynek jellemzője, hogy irigy kagylóként zárja magába gyöngyét: a nyelvi anyag nem a feltárást szolgálja, hanem a héjat erősíti, befelé terjeszkedik – nem mondja ki többértelmű jelentését. Ez az irányzat igen takarékos a szavakkal, s amíg amott a vers szimfóniaként csendül, itt a némaság felé halkul benne a világ zaja. A bezáró vers gyakran klasszikus köntöst ölt, hogy a mértékes forma mögött még mélyebbre zárhassa megértésének kulcsát, ám ez a törekvés nem általános és nem kizárólagos, hiszen alkalom adtán, mint például Füst Milánnál, a kibontó költemény is klasszikus, időmértékes sorokból álló nagykompozícióban ölthet testet. (Az irodalom elméletében természetesen ilyen törzsfogalmak, hogy bezáró és kibontó vers, egyelőre nem léteznek.)
   A verset – előfeltevéseink alapján – legerősebben a lírával azonosítjuk, más esetben elvárjuk a versmondatok epikai töltetét, arról nem is beszélve, hogy a verset legtöbbek számára az különbözteti a többi szépirodalmi megnyilatkozástól, hogy mondatainak sorai nem érnek ki a lap széléig – vagyis vannak bizonyos beidegződött elvárásaink a költészettel szemben. Ezek alapján igyekszünk eligazodni, tájékozódni a poézisben, az alkotói szándékok között. Ezek a prekondicionált fogódzók azonban érvényüket és hitelüket veszítették a század- és ezredvég költészet-értésének megközelítésében. Olvasói stratégiát emlegetnek ilyenkor sokan, ám szerintem az olvasásnak, a szövegértésnek nincs stratégiája. Ha maga az irodalmi szöveg nem hordoz magában olyan aktuális referenciális kapaszkodókat, amelyek egy stratégia által válnak értelmezhetővé és átértelmezhetővé, stratégiára sincs szükség, vagyis feleslegessé, hiábavalóvá, érvénytelenné válik. Hacsak nem annak a felismerését véljük olvasói stratégiának, amit Szegedy-Maszák Mihály a következőképpen fogalmazott meg: „Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti a korábbi magyarázatokat.” A versértésben és a verskritikában nincsenek fogódzók, és nincsenek kapaszkodók, mert a huszadik század legvégén és a huszonegyedik század legelején a magyar költészetben sincsenek meghatározó és meghatározható, mérvadó stílusirányzatok, nincsenek követők nyomdokai előtt járó iskolák, egymással ellenszegülő vagy párhuzamosan haladó törekvések, még azon nagy általánosítások is érvényüket veszítik, amelyek alapján a szó poétikájára és a mondat poétikájára építő költeményről, kibontó és bezáró versről beszélhetnénk. Irányzatokról, áramlatokról se igazán gondolkodhatunk, inkább csak csatornákról, amelyeken a költők elindítják üzenetüket, bízván, hogy a csatorna olyan hallgatóhoz, olvasóhoz is elvezet, aki együtt képes rezonálni az üzenettel.
   Az történt ugyanis – és ezt nevezhetjük paradigmaváltásnak –, hogy a költői attitűd a maga egyedi és sajátos szótárát keresve egy dologban közös nevezőre jutott: többé már nem akar más, illetve mások helyett beszélni. (Miként azt a magyar írók millenniumi világtalálkozóján elhangzott vitaindítójában Monostori Imre magvasan összegezte1, Radnóti Sándor „már korábban úgy jellemezte az utóbbi évtizedek magyar líráját, mint amelyben a küldetéstudatos, az egy nagyobb közösség, esetleg a nemzet »reprezentációját« vállaló költői magatartás folyamatosan kiüresedett, erodálódott.” Helyébe Radnóti szerint egyfelől a „deszubjektivizáló”, másfelől pedig a nyomatékosan szubjektív líra lépett, amit Görömbei András más terminológiával a „közösségelvű” és „szabadságelvű” alkotók által képviselt vonulatnak nevez.) A lírai én a saját megszólalását keresi, az írást a megértés folyamataként értelmezi, és ezáltal vezérelve szembesül a hagyománnyal, már nem felesel vele, hanem átfedi, rátelepszik vagy elrugaszkodik tőle, el egészen a hagyománytörésig, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül vállal. Odorics Ferenc szerint: „A szubjektum sem saját magát, sem a nyelvet, sem pedig a valóságot nem birtokolja, nem egyvalaki, hanem folyamatosan változó alakok sokasága, funkció, amely sok-sok szerep és identitás között mozog. »A szubjektum igazi arca: a perszónák folyamatos átváltozásai. Az én folyamatos esemény a különböző, perszónákat tartó másik ének drámájában.«”
   A posztmodern poétika próbatétele éppen ebből kifolyólag – az ellenállás. A vers születése előtti versek nyomdokában haladni – de „lehetőleg a legnagyobb ellenállás irányába” (Jász Attila).
   Az irodalom folyamata ugyanis, s ezzel egyetemben az irodalom folyamatossága sem egyéb, mint szüntelen palimpszeszt. S ami a legfontosabb, az avantgárd és a posztavangárd által létrehozott, de még a posztmodernben is helyüket kereső hangversek, fonikus költemények, betű- és képversek, vizuális poémák ellenére továbbra is az alfabetikus linearitás hagyományára építkező, tartalomhordozó alakzatokban, tehát az írásbeliség primátusát rögzítő formákban jelenik meg.
   (A palimpszeszt görög műszó betű szerinti értelme: újból lesimított, és azoknak a hajdani kéziratoknak a megnevezésére szolgál, amelyekben az eredeti szöveget gondosan kivakarták vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen írni. Latinul ezeket a kéziratokat codex rescriptusnak nevezzük. Midőn az átragasztás és vakarás dacára kicsillámlott az eredeti [alsó] szöveg, akkor a korabeli filológusok s paleográfusok figyelmesek lettek rá, és alkalmas vegyszerekkel a felülre ragasztott papírréteget, vagy a vakarás fölébe írt szöveget eltávolítván, gyakran rendkívül becses leletekre akadtak.)
   Az irodalom működése a palimpszeszt technológiáját idézi: folyamatos kapcsolatban áll benne a múlt a jelennel, a kezdet a befejezéssel, a befejezés a folytatással, a tükörkép az árnyékkal. Az irodalmi szövegek mögül más irodalmi szövegek nyomai csillannak fel, átütnek a fölébük emelt struktúrán, és a régi szöveg valahol ott van az új szöveg előtt, alatta, vagy mögötte, párbeszédben, áthallásban, s vele együttesen válik értelmezhetővé, gyakran igencsak becses leleteket villantván elő.
   A csupán szinkronban tanulmányozható, és ezáltal a megértésre törekvő verskritikát még nagyobb félreértési és félreértelmezési felület elé állító kortárs költészetnek az egyéni megszólalást kereső törekvése még egy közösnek tekinthető jegy felismerését teszi lehetővé. A költők ugyanis a mások helyett szólás igyekezetének levetkezése után éppen az egyéni megszólalás nehézségébe ütköztek, maguknak kellett a saját szótárírójukká válni, így versük a nyelvkritika területére tevődött át – ezzel persze újabb kihívás elé állították a verset megérteni szándékozó verskritikát –, hiszen kidolgozatlan, folyamatosan alakuló, lezáratlan szótárból kell rekonstruálnia először magát a szótárt, majd a vers(értés) folyamatát. „A költő” – írja erről a léthelyzetről Margócsy István –, „aki lemondott arról, hogy mások helyett mondja ki vagy el mondandóját, aki a naiv, spontán –, akár önkifejező, akár leíró – megszólalás lehetőségeinek korlátaiba kénytelen ütközni (azaz ez a beleütközés lesz elsődleges lírai tapasztalata) – ez a költő, talán úgy is mondhatnánk, természetesen, arra lesz a feltételek által kényszerítve, hogy folyamatosan ne csak használja a nyelvet, hanem problémaként foglalkozzon is vele, azaz – ilyen vagy olyan módon, verseiben tematizálja is.”
   A versértés az ezredvégen egyre inkább a rezonanciára való képesség kérdésévé válik. A költő ugyanis „az önmagát olvasó ember” (Jász Attila), akinek a szövegébe „nemcsak a megértés, hanem a megértő is bele van írva” (Bányai János). Igen ám, csak ki tudja, hányadik kivakarás alatt. Hiszen a költő önmagát olvassa, ám eközben más költőket is olvas, akinek versei ott vannak a nyelvben, a nyelv szótárában, s elő-előbukkannak, be kívánnak vonulni a leírásba, az elbeszélésbe, aminek a jelen költője ellen kíván állni. Miként Jász Attila, az ellenállás formát és a menekülés lehetőségeit keresi.
   A szöveg, a posztmodern értékrendszerével minősítve, végtelen párbeszéd, beszegésre soha nem kerülő függöny, önmagukban visszatükröződő tükrök labirintusa, amiből Jász Attila a tükör túloldalára kíván átlépni, vagy bár a tükörből visszatekinteni. Kilépni a történetből, ami nem lehet egyéb, mint elmúlástörténet, s noha eltökélt a szöveggel és a világgal szembeni ellenállásban, annak is tudatában van, hogy költőként hamarosan újból nekikezd, ki kell találnia egy valóságot, hogy elbeszélhető legyen a világ. Mert az élet ugyan történik, de nem történet, és nem elbeszélhető. Az elbeszélhető csupán, amit a költő elbeszélhetővé tesz.

„Az ismétlődések fehérlő centrumában üldögél a költő és verset szeretne írni, válogatja a szavakat, de nem állnak össze, majd összeállnak, de nem lesznek versek, mert az írás pillanatában egyetlen valóság a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik, maga a boldogság, amíg a toll a papírig elér, szinte elég számára egy ilyen indokolatlan kis mozdulat, s kezdődhet elölről e furcsa jelenet, melyben minden »addigi« oda van, elveszett, hogy újra lehessen mondani, íme a kezdet.”

   A kezdet, amelybe bele van írva a befejezés is, vers, amibe bele van írva a vers kritikája is: költészet – amely igyekszik ellenállni mindennek, ami a költészeten kívül van, de csupán a mélyen benne feszülő ellentétek nyelvén képes megszólalni, még ha „a lehető legnagyobb ellenállás irányába” is tart.

„Minden lényeges lehet, ha a középpont jobbra-balra csúszkál, ha ilyen könnyedén továbblöki egy-két újabb fordulat a történetben, mintha bárhol lehetne a közép pontja, de csak addig, amíg a könyv a végéig nem ér.”

   Lényeges, és megértő interpretációra váró, mint Jász Attila Az ellenállás formái című könyvének 84+1 mondata, versmondata a költészet tárgyáról és a vele szembeni ellenállás formáiról.
   Az előző kötetek (Daidaloszi napló; Miért Szicília?) nyomán keletkezett 84 + 1 versmondatot tartalmazó füzet, Az ellenállás formái a már elmondottak fölötti esszéisztikus-filozofikus-aforisztikus tépelődés nyelvi lenyomatát jelenítette meg a szerző jellegzetesen festői látás- és tapasztalási módján átszűrt gondolatsorokban, s az összegzés nyomán egy új kezdet lehetőségét teremtette meg: a költői továbblépés lehetőségét a nagy szellemi utazások felől a belső önvizsgálat irányába. A kezdőknek és haladóknak szánt kézikönyv, A szökés gyakorlása kilombosítja a költő nyelvkritikai magatartását, miközben azon dolgozik, hogy a műve ne csak szemre hatóan tűnjön versnek, hanem odafigyel a ritmusra, a szöveg ütemén túlmenően a tipográfia vizuális ritmusára is, ügyel a rímre, s asszonáncai néha egészen váratlan helyeken is felcsendülnek, a költészet nyelvi alakzataival szembeni belső kétely, az értelmezhető szövegalakzatok, végső soron az alfabetikus linearitás helyett a képnek nyújtott elsőbbség igénye a szöveg gondolati síkját képező jelentésszinten fogalmazódik meg. „A jelen a jelenről hallgasson. Ne beszéljen bennem senki. / Hallgassanak a szavak. Csak képeket vetítsenek, ha lehet.” Ugyanakkor, amíg a korábbi kötetek az utazást, a valósat, és a szöveg-elődök nyomán tett virtuálisat tették meg alapvető költői élményül, addig e legutóbbi – amely ugyanannyira konceptuális, mint a korábbiak –, az előzőkben fölvállalt titkos életrajzok helyett a teljes alanyiságba fordul. Élményköre egészen személyes, alanyi szemlélődése ciklusonként változó személyű (az első és az utolsó egyes szám első személyű, a második singularis második, míg a harmadik egyes szám harmadik személyű) megszólalásban ölt narratív keretet. Önmegszólítás és öntematizálás már a költemény, ami mögött tulajdonképpen a versnek mint hangsorokból képzett ritmikus alakzatnak el kellene némulnia és átívelnie a kontemplációba, az érzékeket pedig a belső nyugalom kiépítése során olyan érzékeny receptorokká élesíteni, hogy költészetként fogják fel a világot és poézisként továbbítsák az idegpályákon a világ egyébként figyelmen kívül maradó, nem tapasztalt csodáit, végső célként talán a makrokozmosz és a mikrokozmosz harmóniájának megteremtését tűzve ki, aminek megfogalmazása mégsem képszerű, hanem bölcseletbe hajló lesz: „A szépséget keressed a közönségesben, / azt a pontot, ahol a hibák olyan foltot alkotnak, / melyben tökéletessé teszik a csúnyát...” A fotósok már rég kitalálták a szépség próbáját: nézd fejtetőre fordítva a képet, és előtűnnek aránytalanságai.
   A világ szellemi jelenségként és tárgyi valóságában való egyidejű megélése mellett Jász Attila költészetének másik, bár egy versciklus erejéig megoldott problémája a maga és az ellenkező (?), a másik nem(hez tartozók) teste iránti viszonya, amit úgyszintén igyekszik teljességében tapasztalni és vizsgálni, s ez a hozzáállás ugyancsak inkább bölcseleti, mint költői magatartás, valamint kitűzött feladat: programszerűen poézisként megélni a test tapasztalását és a testről szóló tapasztalásokat. Hiszen végső soron a test is bezárt cella, ahonnét a lehetetlenség ellenére menekülni kellene: a lélek örök problémája tulajdonképpen maga a test, és Jász Attilát igazából a lélek érdekli új költészeti programjának fölépítése közben.
   Jász Attila egyre inkább a maga pályáján mozog, egyre inkább „követhető irányok és módszerek nélkül” halad poézisében, tehát egy egyéni retorikával bíró sajátos költői programot dolgozott ki. A Miért Szicília? című nagyszerű kötet számos költői áthallása és idézése után a mostani testes gyűjteményben már bár sok a palimpszeszt, hiszen végső soron minden az, vagyis a kivakarás és újrafogalmazás, nagyon kevés a más szerzőktől teljességében átvett sor, és mindaz, ami egy kölcsönzött verssorral jár: „Mit tudnak rólunk a verseink, / és ebből mit árulnak el? / (Mindent, vagyis többet, / mint sejtenéd.)”
   Az életben vannak vállalható és vállalandó szerepek, s úgy tűnik, a színészek mellett a költők, írók a leginkább próteuszi teremtmények, alakváltásaik, modorosságaik, szerepváltásaik lételemként fogják körbe és magzatvízként óvják őket, védelmezik sérülékeny entitásaikat a végzetesen végleges megállapodottsággal szemben. E sziporkázó szereposztásban azonban a cím- és főszerepek mellett egészen köznapi, úgymond rutinszerepek is fölbukkannak, amelyek „megoldása” végtére nagyon is költői szereppé minősül: „...Férj, falkavezér, / macskagazda, költő – // különböző maszkokat / próbál magára illeszteni / Ám legkedvesebb az apáé. / Pedig legtöbbször ő szorulna / gyámolításra, szigorra és simogatásra.”
   A versek lineáris, folytatódó szekvenciák sorozataként követik egymást a kötetben – hogy ez szerkesztés eredménye vagy szándékos narratívát teremtő versíróprogram következménye, nem tudhatom –, de a verseket illik/jó az adott sorrendben olvasni, mert egymásba fonódva, formájukat, szótagok és sorok számát változtatva ugyan, bár mindvégig valami archaikusságot sugallva, de tematikájukat gondolatonként előrevetítve továbbviszik. Nem igazi párversek, még kevésbé palinódiák keletkeznek így, de például, amíg egyik versében arról ír a szerző, hogy az idő nem lineáris, addig a rákövetkezőben, s jellemzően a gyermekkorba való visszakanyarodásban éppen a temporalitás lineáris vonulatát bizonyítja: „Sértődötten visszarohan / gyerekkora fái közé. És hallja / amint valaki, aki éppen nem látszik, / nagyon halkan számol. // Harmincnégy, / harmincöt, / harminchat, / harminchét. // Megijed, kirohan a fák közül. / Állj, kiáltja. »Most inkább játszunk / valami mást. Nem akarom, / hogy az évek ilyen gyorsan múljanak. // Hogy aki bújt, aki nem, megyek.« / Kiabál / és megpróbál / visszabújni gyorsan a fa mögé.” A kötetben sorjázó versek nem egymás kiegészítői, nem egymás parafrázisai, hanem egy szemlélődő és gondolkodó elme tépelődéseinek lenyomatai – elbeszélései.
   „Titkos életrajzok és belső bizonytalanságok a költészet fő alapelemei” – írja Jász Attila konceptuális, a halál víziója felé haladó verseinek sorában, és szinte csak érintőlegesen említi vélt/remélt olvasójának nyelvkritikai megállapítását, hogy „az irodalom nem a nyelv, hanem a szív / kutatási területe. A nyelven csak átcsorog, / szivárog, akár a nyál.” Pedig a költészetnek ez a felfogása teszi ki a szökés gyakorlatát: Jász Attila nemcsak a tépelődésre kialakított cellájából, hanem a hagyományos költészetfelfogás kötöttségei alól is menekül, ugyanolyan tervszerűen és ugyanannyira reménytelenül a maga útját járva, mint eddigi köteteiben is. Költészete tehát már nem palackposta, hanem – mostani kötetének archaikus attitűdje ellenére – a kortárs magyar poézis egyik, komoly odafigyelést érdemlő irányvétele. (Kalligram, 2000, 2004)
   

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.