Gombrowicz Witold

Vissza

Drámák

(1999)
Sorozat: Gombrowicz Witold művei
Műfaj: Széppróza / Világirodalom
Fordítás: Eörsi István, Körner Gábor, Pályi András, Spiró György
Oldalszám: 376
Méret: Kötve, 120 × 180 mm
ISBN: 80-7149-250-7
elfogyott:
Bolti ár
1 500 Ft / 8,66 €
Kedvezményes ár 20%:
1 200 Ft / 6,93 €

Sorozatszerkesztő Pályi András

 

 

Szerkesztette és az előszót írta Pályi András

A Gombrowicz Witold művei sorozatnak ez az egyetlen drámakötete. Maga a szerző mondja önmagáról, hogy ő az a lengyel nemes, aki az egyetemes létben azzal találta meg létezése értelmét, hogy meglátta a forma (tehát a kultúra) és az élet közti távolságot. A kötetben olvasható darabjai e forma és az élet feszültségének egy-egy drámai feloldását nyújtja. Három világszerte játszott darabja már nálunk is több színház repertoárján szerepelt, a jelen kötetben emellett magyarul mindeddig ismeretlen drámatöredéke, a Történelem is olvasható.

 

Pályi András: Előszó

A sza­vak össze­fog­nak el­le­nünk,

Nem mi mond­juk őket, ők mon­da­nak min­ket,

A sza­vak gon­do­la­tunk áru­lói. Áru­ló a gon­do­lat,

Ki­ad­ja tudatalattomos ér­zel­me­in­ket, ah, ah, áru­lás!

Henryk rep­li­ká­ja az Es­kü­vő má­so­dik fel­vo­ná­sá­ban, úgy tű­nik, több­szö­rö­sen is kulcs Gombrowicz dra­ma­tur­gi­á­já­hoz. Egy­részt ő az az író, aki az iro­dal­mi­ság­ban sa­já­tos te­at­­ra­li­tást fe­dez fel. A da­rab bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a szó szín­pa­di de­monst­rá­ci­ó­já­nak is ne­vez­he­tő, az­az a sza­vak a szín­pa­di cse­lek­vés va­ló­di moz­ga­tói: Henryk ál­má­nak bű­vös kö­ré­ben min­den, amit ki­mon­da­nak, meg­tör­té­nik. De sem­mit sem mon­da­nak ki ter­mé­sze­tes em­be­ri nyel­ven, min­dent mes­ter­kél­ten, iro­dal­mi­an, szer­tar­tá­so­san. Henryk, no­ha nem hisz sem­mi­fé­le is­ten­ben, egy­foly­tá­ban „mi­sét ce­leb­rál”, de ez a „mi­se” már az Em­ber Temp­lo­mát akar­ja fel­épí­te­ni. Henryk, a fiú, aki láz­álom­ban fek­szik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú egyik nyu­gat-eu­ró­pai csa­ta­te­rén, fel­lá­zad ap­ja el­len, aki ál­má­ban több­szö­rös me­ta­mor­fó­zi­son esik át, korcs­má­ros, ki­rály, vé­gül ma­ga az Is­ten lesz, ám a fiú meg­dön­ti a ha­tal­mát, s ma­ga akar­ja össze­ad­ni ma­gát meny­asszo­nyá­val, de a nász­me­net gyász­me­net­be tor­kol­lik, hisz Władzio, a hű ba­rát, az egyet­len, aki Henryket a va­ló­ság­hoz fűz­te, ön­gyil­kos­sá­got kö­vet el. Mint­hogy Henryk mint­egy „já­ték­ból” meg­kér­te er­re. Ám ha egy­szer ki­ej­tet­te a szá­­ján, meg­tör­té­nik, ma­ga a ha­lál is. Ez az Es­kü­vő.

De nem­csak az Es­kü­vő ez – és az Es­kü­vő nem­csak ez. „Az én szín­há­zam Shakes­peare­-t pa­ro­di­zál­ja, leg­utób­bi da­ra­bom pe­dig ope­rett­for­má­ban író­dott” – je­len­ti ki ő ma­ga a Tes­ta­men­tum­ban, kö­ze­lebb­ről is meg­ha­tá­roz­va, hogy „ami­kor az Es­kü­vőt ír­tam, a Ham­let­re és a Fa­ust­ra fi­gyel­tem”. A „len­gyel Ham­let” még­sem gombrowiczi esz­me, már Słowacki 19. szá­za­di Kordianja is Ham­let volt, Wy­spiań­skinak is lé­te­zik egy Ham­let-va­ri­á­ci­ó­ja, s a len­gyel „hamletizálás” – a cse­lek­vés­kép­te­len­ség – ma az esszé­is­ták ked­ves té­má­ja. Van­nak, akik az Es­kü­vőt a leg­na­gyobb 20. szá­za­di len­gyel nem­ze­ti drá­ma­ként tart­ják szá­mon, s alig­ha két­sé­ges, hogy a Gombrowicz-ouvre-nek ez az egyik csú­csa; ha pe­dig csúcs, ak­kor pon­to­san at­tól az, hogy a len­gyel tör­té­ne­lem és a len­gyel sors na­gyon kü­lön­bö­ző szá­lai fut­nak ben­ne össze, mi­köz­ben – rá­adá­sul! – szél­ső­sé­ge­sen in­di­vi­du­a­lis­ta drá­má­val van dol­gunk, amely­ben az ön­ma­gát te­rem­tő egyén el­szánt küz­del­met foly­tat a for­má­val, amit akár úgy is mond­hat­nánk, hogy kol­lek­tív kul­tu­rá­lis örök­ség. Nem ne­héz Henryk ham­le­ti lá­za­dá­sá­ban a Fre­ud-fé­le Ödipusz-komplexust fel­fe­dez­nünk; an­nál ér­de­ke­sebb vi­szont, hogy volt, aki az 1946-ban ke­let­ke­zett mű­vet par excellence po­li­ti­kai drá­ma­ként ol­vas­ta (Lucien Goldmann), s a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel pa­ra­bo­lá­ját vél­te ki­raj­zo­lód­ni Henryk ön­ké­nyes ha­tal­mi cél­ra­tö­rés­ében. Megint má­sok a nagy ro­man­ti­kus köl­tő, Mic­ki­e­wicz szín­há­zá­nak iro­ni­kus per­szif­lá­zsát lát­ják a mű­ben, an­nál is in­kább, mert az ugyan­csak ez idő tájt ke­let­ke­zett Transz-Atlantik cí­mű Gombrowicz-regény be­val­lot­tan Mic­ki­e­wic­zet pa­ro­di­zál­ja; Jerzy Jarocki pél­dá­ul, em­lé­ke­ze­tes krak­kói elő­adá­sá­ban, az Es­kü­vő leg­ext­ré­mebb ha­tá­sú je­le­ne­tét, ami­kor a Föld pap­já­vá lé­nye­gü­lő Ré­szeg és Henryk össze­mé­rik „ri­tu­á­lis” ere­jü­ket, még szce­ni­kai be­ál­lí­tá­sát te­kint­ve is sa­ját, né­hány év­vel ko­ráb­bi Mic­ki­e­wicz-elő­adá­sá­ból, Az ősök­ből „fej­tet­te meg”.

Witold Gombrowiczról, aki 1904-ben szü­le­tett Ma­ło­szy­cében, ap­ja bir­to­kán, tud­juk, hogy 1939-ben tu­ris­ta­ként ha­jó­zott Ar­gen­tí­ná­ba, ám ami­kor ér­te­sült a vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­sé­ről, nem tért vissza töb­bé ha­zá­já­ba; csak­nem ne­gyed­szá­za­dot élt Dél-Ame­ri­ká­ban, majd éle­te utol­só éve­it – 1969-ben, Vence-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig – is­mét Eu­ró­pá­ban töl­töt­te. Alig­ha­nem iga­za van Jan Tom­kow­skinak, aki úgy vé­li, az ar­gen­tí­nai évek ele­jén Gomb­ro­wicz még nem te­kint­he­tő iga­zán emig­ráns író­nak, an­nál is in­kább, mert nem lé­te­zett még az a je­len­ség, amit ké­sőbb a len­gyel emig­rá­ció iro­dal­má­nak ne­vez­tek. A for­du­la­tot sze­rin­te az Es­kü­vő je­len­ti, ek­kor dön­tött úgy az író, hogy vég­leg kül­föld­ön ma­rad. Ez­zel a mű­vé­vel ugyan­is di­a­met­rá­li­san szem­be­he­lyez­ke­dett az ott­ho­ni át­ala­ku­lás­sal (mind a szovjetizálással, mind az el­len­ál­lás­sal és az el­len­zék­kel). Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor Gombrowicz „ta­lán pró­fé­tá­nak érez­te ma­gát. Ta­lán Shakes­peare­-nek.” Emig­ráns író­ként azon­ban csak az öt­ve­nes évek kö­ze­pé­től kezd­he­tett pub­li­kál­ni, úgy­hogy dön­té­sé­ben – mond­ja Tomkowski – „fel­té­te­lez­he­tő­en ma­ga­sabb szem­pont­ok ját­szot­tak dön­tő sze­re­pet: a hű­ség sa­ját mű­vé­hez”.

Ke­vés olyan emig­ráns író­ról tud ugyan­is a kró­ni­ka, aki az emig­rá­ci­ó­ban is annyi­ra ugyan­az ma­radt vol­na, mint oda­ha­za; Gombrowicz, a há­bo­rú előt­ti var­sói iro­dal­mi élet jel­leg­ze­te­sen de­vi­áns alak­ja­ként, úgy tű­nik, ele­ve az emig­ráns sors vá­ro­má­nyo­sa volt, töb­bek közt a drá­mai élet­mű egy­ne­mű­sé­ge is ezt su­gall­ja. Hisz mind­az, amit az Es­kü­vő­ről el­mond­tunk, né­mi át­té­tel­lel ér­vé­nyes a har­min­cas évek­ben ke­let­ke­zett Yvonne, bur­gun­di her­ceg­nő­re is, az éle­te vé­gén, már Eu­ró­pá­ban be­fe­je­zett Ope­rett­re is. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mind­két mű a szó iro­dal­mi de­monst­rá­ci­ó­ja, mint­hogy Gombrowiczot alap­ve­tő­en a sza­vak „áru­ló” funk­ci­ó­ja ér­dek­li, ma­gya­rán a rej­tett gon­do­la­tok, a „tudatalattomos ér­zel­mek” sze­re­pe ab­ban a tár­sa­dal­mi sze­rep­ját­szás­ban, amely­nek ha­mis­sá­gá­hoz nem fér­het két­ség. Mind­há­rom da­ra­bot ol­vas­hat­juk ki­rály­drá­ma­ként (a leg­ké­zen­fek­vőb­ben az Yvonne-t, de még az Ope­ret­tet is, amely Himaláj her­ceg „ud­va­rá­ban” ját­szó­dik), ám va­ló­já­ban mind­há­rom nagyonis csa­lá­di drá­ma: a Ki­rály és a Ki­rály­né – a szü­lők, fi­uk, a trón­örö­kös, a já­ték hő­se, ren­de­ző­je – az író al­te­re­gó­ja. A hős­nek meny­asszo­nya van (Yvonne, Mania), aki­vel egy­be kí­ván kel­ni, ám az es­kü­vő min­dig el­ma­rad, ami­ben va­la­mi­képp a hős in­tim ba­rát­ja is  (Ci­rill, Władzio) lu­das, hisz őt ma­gát va­la­mi­fé­le „föld alat­ti, il­le­gá­lis, amo­rá­lis és ab­nor­má­lis haj­lam” fű­zi a ba­rát­hoz, sőt: „A fér­fi a nőt ta­lán ki­zá­ró­lag egy má­sik fér­fi ré­vén ké­pes át­él­ni.” Az Ope­rettem túl­zás a Por­no­grá­fia Witoldjának és Friderikjének ope­ret­tes pa­ró­di­á­ját lát­nunk e pá­ros­ban, így az­tán nem cso­da, ha az Ope­rett két im­po­tens vojazsőrje el­en­ge­di a pó­ráz­ról csir­ke­fo­gó­it, hogy „ga­lád, tol­vaj, pi­masz, mo­hó ke­zük­kel” te­gyék, amit akar­nak. Charme-ja ugyan nem te­kint­he­tő az író al­te­re­gó­já­nak (ott in­kább Proteusként Fior vagy a Csir­ke­fo­gók alak­já­ban, sőt ma­gá­ban Albertinkában ölt tes­tet), de Charme-ot is a Firulet-val va­ló ver­sen­gés ra­gad­tat­ja el, ezért akar­ja Albertinkát min­den­áron „fel­öl­töz­tet­ni”. Sőt, nem túl­zás a Por­no­grá­fia Witoldjának és Friderikjének ope­ret­tes pa­ró­di­á­ját lát­nunk e pá­ros­ban, így az­tán nem cso­da, ha az Ope­rett két im­po­tens vojazsőrje el­en­ge­di a pó­ráz­ról csir­ke­fo­gó­it, hogy „ga­lád, tol­vaj, pi­masz, mo­hó ke­zük­kel” te­gyék, amit akar­nak.

A Tes­ta­men­tum­ban így ír Gombrowicz a szü­le­i­ről: „Apám? Szép fér­fi, ne­mes faj... nem túl szé­les lá­tó­kö­rű, nem kü­lö­nö­seb­ben fo­gé­kony a mű­vé­sze­tek iránt. Anyám pe­dig élénk, fo­gé­kony, nagy fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott, lus­ta, él­he­tet­len, ide­ges nő volt (de mennyi­re), te­le sé­rü­lé­sek­kel, fó­bi­ák­kal és il­lú­zi­ók­kal. A csa­lád­já­ban gya­ko­ri volt az el­me­baj... Anyám­nak volt még egy rend­kí­vül bosszan­tó tu­laj­don­sá­ga: azok kö­zé tar­to­zott, akik kép­te­le­nek olyan­nak lát­ni ma­gu­kat, ami­lye­nek. Sőt, épp az el­len­ke­ző­jé­nek lát­ta ma­gát – és ez már szin­te pro­vo­ka­tív volt. Ő in­dí­tott el az ab­szurd fe­lé... Min­den ir­ga­lom, sze­re­tet nél­kül, sok éven át hű­vös iró­ni­á­val foly­tat­tam ve­le a ma­gam játsz­má­ját. Na­gyon sze­re­tett en­gem.” Mél­tán te­szi fel a kér­dést Konstanty A. Jeleński: nem is­mer­jük-e fel min­den ne­héz­ség nél­kül az Yvonne ki­rá­lyi pár­já­ban őket? Vagy akár az Es­kü­vő­ben, az Ope­rett her­ce­gé­ben és her­ceg­nő­jé­ben? Leg­fő­kép­pen pe­dig a Tör­té­ne­lem cí­mű tö­re­dék lap­ja­in...

Va­gyis ez a tö­re­dék, ame­lyet a ha­gya­ték ke­ze­lői – az író öz­ve­gye és François Bondy – egyéb­ként hosszú éve­kig az Ope­rett el­ső fo­gal­maz­vá­nya­ként (Ope­rett I.) ke­zel­tek, az író ku­lissza­tit­ka­i­ról is árul­ko­dik. Egy olyan író tikairól, aki amúgy kö­vet­ke­ze­te­sen el­tűn­tet­te a mű­hely­mun­ká­nak még a nyo­ma­it is. Ha szi­go­rú­an vesszük te­hát, e tö­re­dék­nek nincs is he­lye eb­ben a kö­tet­ben. De a Tör­té­ne­lem alap­ján az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben több eu­ró­pai (nem csu­pán len­gyel) szín­há­zi elő­adás szü­le­tett, s a Gombrowicz-drámák leg­utób­bi krak­kói ki­adá­sá­ba is fel­vet­ték, im­már ré­sze te­hát a Gombrowicz-kánonnak. Nyil­ván az író aka­ra­ta el­le­né­re, pil­lan­tást en­ged­ve fo­nák­já­ról is az élet­mű­re. Gombrowiczot, aki azt val­lot­ta, hogy „az írót az írói sze­rep te­szi író­vá”, ez­út­tal mint­egy iro­dal­mi neg­li­zsé­ben lát­juk, me­zít­láb, csa­lád­ja és a kor ál­lam­fér­fi­úi kö­ré­ben... De ha­ma­ro­san rá­jö­vünk, hogy ez a neg­li­zsé is sze­rep, csak ép­pen vé­gig­írat­la­nul és ki­dol­go­zat­la­nul az. Mint­ha egy szí­nészt raj­ta­kap­nánk az öl­tö­ző­ben, ami­kor masz­kot fest ma­gá­nak: itt sem pusz­tán ön­ma­ga. Leg­fel­jebb meg­les­he­tő a gesz­tus, amellyel fel­rak­ja az ál­ar­cot.

Mert igen­is ez a gesz­tus, nem pe­dig az ál­ta­la gon­do­san ki­dol­go­zott sze­rep él­te­ti ma Gombrowicz élet­mű­vét; a gesz­tus, amely egyéb­ként mai szem­mel, úgy tű­nik, ne­héz­ség nél­kül fel­fe­dez­he­tő a leg­ra­fi­nál­tabb írói konst­ruk­ci­ók mö­gött is. Úgy va­la­hogy, ahogy Czesław Miłosz lát­ja, ami­kor ki­je­len­ti, hogy Gombrowiczot „az em­be­ri fáj­da­lom irán­ti ér­zé­keny­sé­ge meg­óv­ta at­tól a té­boly­tól, ami a struk­tu­ra­liz­mus bű­vö­le­té­ben fo­gant iro­dal­mat jel­lem­zi”.

 

Generuje redakčný CMS systém GlobalWeb a eShop GlobalShop spoločnosti Global Services Slovakia s.r.o.